Pedig Trepljov érdekes jelenetet prezentál a rokonoknak: Nyina egy hevederen, fehér tüllszoknyában függ és szaval, tombolnak a vörös fények, míg a háttérben izzik a Hold, a füst meg a csillárig belepi a nézőteret. Talán rendezője lelkesedésétől érdekes ez a jelenet, mert színházilag maga a semmitmondó formalizmus, de ez kevésbé számít, ha közben van valami, ami feloldja. Érdekes miliő visz minket ezzel a művészkedéssel, és egy darabig visz az előadással is, Arkagyina felsőbbrendű viselkedésével, Trigorin értetlenségével, mindenkivel, de szépen lassan kiderül, ahogyan oszlik a füst és oldódik a hangulat, hogy annyi eldöntetlenség van az előadásban, ahány cent vodka Másában.

Például Trepljovról nincs eldöntve, hogy igazán akar-e valamit a színháztól, vagy csak frusztrációit éli-e ki, ami persze nem baj, de az se látszik, hogy értene ahhoz, amit csinál. Lehet, hogy csak dacból tevékenykedik, ami szintén nem baj, de az sem derül ki, hogy érez-e valójában bármit Nyina vagy az édesanyja iránt, vagy csak színlel, ami szintén nem baj, de az sem derül ki, hogy ő valójában olyan fontos és érdekes figura a számunkra. Arkagyina esetében sem derül ki, hogy ő most önmaga paródiája vagy egy komoly színésznő, hogy tényleg megvet mindenkit, vagy csak elképesztően frusztrált, Szorinról sem, hogy modoros-e, tapló munkásember, vagy akad valamiféle ízlés is a polcon. Az sem biztos, hogy ez az előadás a fiúról és nem pedig édesanyjáról, a színésznőről akarna szólni (dramaturg: Dancsecs Ildikó). De egyáltalán: az sem biztos, hogy előadás, amit nézünk, lehet, hogy csak egy színtársulat napi tevékenysége, vagy betekintés a színfalak mögé.

Mert ugye az elején színészek érkeznek a színre, köszönnek nekünk, mi a nézőtéren ülünk, aztán elkezdenek nekünk játszani, aztán egyszer csak az egyik szereplő jóvoltából elkezdenek játszani egy másik jelenetet is, majd bejönnek a háttérmunkások, hogy átdíszítsenek, majd újabb jelenet, újabb átdíszítés. Közben felbukkannak mai tárgyak, egy-egy divatosabb, a mai szemnek ismerős jelmez kerül elő, például Arkagyina estélyije (jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina), vannak hozzánk szóló gesztusok, és az előadásban a zsinórpadlástól kezdve a függönyön át a kis kifutóval megspékelt nézőtérig (díszlettervező: Cziegler Balázs) minden játszik. Mintha azt akarná mondani a Sirály, hogy itt és most van, mindent megmutat a színházról és mindent nekünk akar megmutatni. De ezek a gesztusok szépen lassan kifogynak az előadás alól, a második részre teljesen megszűnnek, sőt, igazából addig is csak gegek, ötletek maradnak, egyáltalán nincsenek összedolgozva a produkció egészével.

Mindez a rengeteg eldöntetlenségből fakad, persze a kérdések és ellenpontok jót tesznek egy előadásnak, szülik a drámai szituációkat, de van az a mennyiség, ami már inkább rombol, mint épít. Így a színészek sincsenek könnyű helyzetben. Molnár Gusztáv Trepljovja mindenképpen akarattal teli és elszánt figura, csak egy pont után a színésznek nincs lehetősége építeni karakterét, sőt, az utolsó jelenetre már csak annyi feladata marad, hogy kiüresedetten (v.ö.: tanácstalanul) üljön a színpadon. Györgyi Anna igyekszik érzékeltetni Arkagyina kaliberét és komikumát is egyszerre, nőiességével és aljasságaival egyetemben, Szegedi Dezső Szorin aggkori gyermetegségéből mutat mozgalmas pillanatokat, Bohoczki Sára Nyina színház iránti rajongását igyekszik emberi keretek között tartani, és csak néha válik túllelkesültté, Fandl Ferenc Samrajev idegbeteg kirohanásait juttatja el a vérre menő szintig, Szabó Irén a vodkavedelő depressziós Mása ritmusát próbálja megtalálni, Mertz Tibor inkább csak figyel Dorn szerepében. Mindez persze nagyon esetleges, hiszen színészi döntések és törekvések egyáltalán nem tudják pótolni a produkcióból hiányzó választásokat, irányok nélkül pedig aligha van mit játszani. Egyedül Harsányi Attila Trigorinja áll megingathatatlan lábakon a színen: a színész alakításában az író egy burokba zárt, szókapcsolatokat kajtató papucsférj, aki azonnal robban, amint megdobogtatják valamelyik szervét – Harsányi pedig, nem törődve a körülményekkel, mindehhez mindvégig tartja magát.

A kellemes hangulat a második részre konkrét mélynyomasztássá válik, halált váró atmoszféra világító befőttesüvegekkel kombinálva. Az egész színt áthatja a végzet szele. Csak nincs mögötte semmi, téttelenné válik Nyina és Trepljov találkozása, elvész Szorin halála, de még a főbe lövés is súlytalanná válik, arról nem is beszélve, hogy bár valószínűleg az említett végzetre rímel Nyina nézőtérre ültetése, nem több egy patetikus, költői gesztusnál. Így minden jó szándék ellenére – ami a produkció minden momentumát áthatja – darkos, művészkedős köddé lesz a Sirály, amiben bár vannak jelek a nekünk játszásra és a hozzánk szólásra, mégis csak rettentően lassan hömpölyög valahol a messzi távolban.

(2013. december 21.)