Gyarmati Kata és Alföldi Róbert szikárra húzza a darabot, amely önmagában hordozza egy nagyméretű katasztrófa előképét – nem a maga konkrétságában, hanem pont úgy, ahogy a német bűnfilmek atmoszférája előjelzi a második világháborút –, egy olyan érzetet, ami nem egyszerűen súgja, hanem határozottan állítja: valaminek a végéhez érkeztünk. A nyomasztó közeg, a morális nyomor, az erkölcsi tehetetlenség az emberi(es/ség) végállapotát jelzi. Az előadás tehetségét pedig az mutatja, hogy mindezt meg lehet izgalmasan, sőt akár humorosan mutatni. És mégis mindezzel együtt félelmetes tud lenni az egész, úgy taszít, hogy közben vonz.
Ennek eszköze a hullámzás. A történet komikus oldalát a képmutató, ripacs Hassenreuter ex-színigazgató képviseli, a felszín és külcsín mestere, aki minden hatalomnak megfelel szívesen, csak legyen belőle ismét színigazgató. Az átmeneti időt jelmezkölcsönzőként tölti, noha megvetéssel nyilatkozik arról, aki e titulussal hivatkozik rá, nota bene, a jelmezeket a volt színházából menekítette ki, ami nyilvánvalóan a tulajdonviszonyok önkényes átrendezését hivatott jelezni. (Az előadás ebben a tulajdonképpeni jelmeztárban játszódik, a ruhák, kosztümök, jelmezek jelentős része a színpadon fekszik egymás hegyén-hátán, ezen gázolnak át a szereplők.) A Balázs Áron által ízléssel végletesen nevetségesre kifordított figura a színésztechnikai és logisztikai tudás teljes arzenálját felvonultatva szervezi kiterjedt életét, ám valódi érzésekre, intenciókra már képtelen, családi magánéletét érdekeinek alárendelve intézi. Nem nézi jó szemmel, hogy lánya – Szilágyi Ágota Walburga belső kilátástalansága okán érzett kétségbeesését ragadja meg érzékletesen – tanítványával, a kevéssé tehetséges és még kevésbé tehetős ex-teológusjelölttel, Spittával (Sirmer Zoltán alakításában igencsak málénak tűnik a fiú, aki amúgy jövőjét illetően szembeszáll apja akaratával) kötné össze az életét, felesége (Banka Lívia archetipikus alakítása) jelenléte pedig kimerül az üzemi módon kivitelezett sípolásban és rikácsolásban, így nem csodálható, hogy a boldogságot egy ifjú művésznő karjaiban találná meg (Elor Emina elrajzoltan komikus, ám szemrevaló jelenése mértéktartó marad az előadás rendszerében). Bár az előadás humora koránt sem működik eléggé markánsan (mintha valami olyasmi lenne a nézőtéri levegőben, hogy amit látunk, azon nem _szabad_ nevetni), tény, hogy a komédia széles eszköztára fölvonul a burleszktől az önreflexív abszurdig (pl. a latin közmondások lefordítása kifelé), ami jól ellensúlyozza a darab másik cselekményszálát, Johnék tragédiáját.
Ez a tragédia ugyanis a maga keresetlen egyszerűségében sötét és nyomasztó. Johnné gyereket szeretne, és mivel saját magzata elmegy, a szomszédban lakó lengyel lány születendő csecsemőjét venné magához. Az elejétől kezdve gyaníthatóan nem happy endre kifutó történet a lecsúszott egzisztenciák szürke-színes palettáját tárja elénk, a naiv, becsületes munkáslélektől a bűnözőn át a deklasszált alkoholistáig minden van itt, és az előadás talán legnagyobb erénye, hogy mindőjüket komolyan veszi. A frusztráció, a megfeleléskényszer, az elveszettség, a kilátástalanság mint motivációs erők mellett egyenértékűen ott van az életre való rácsodálkozás, a túlélni akarás, a szeretet. A családteremtés szándéka tragédiába fut - mert nem valóságos, hanem erőltetett. Mert hiányzik a bizalom. A megértés. Az együttgondolkodás. Az együttérzés. A szeretet. És ez félelmetes. Alföldi A patkányokban nem ítél, hanem egy olyan életrendszert mutat be, amely önmagában hordozza a lealacsonyodás – nem csupán lehetőségét, hanem kényszerét. Ettől lesz igazán mélyen félelmetes az előadás is.
Ebben a vészes hidegségben igen meggyőző alakítást vezet elő Krizsán Szilvia: kicsiben jut el a nagyig, ami szép színészi bravúr. Johnnéja tizenkettő egy tucat, vágya átélhető és megérthető, Krizsán apró mozdulatokkal viszi a vállalhatatlan felé a karaktert, amit szinte észre sem veszünk, mert a belső tisztaság eltakarja a megvalósítás szörnyűségét, amellyel férjét is szeretné kielégíteni, van ebben szeretet és önzés egyaránt. Talán még drukkolunk is neki, hogy legyen az övé a gyermek. Ferenc Ágota a gyerekre vigyázó szolgálólány alkalmatlanságát és önzését úgy mutatja meg, hogy megmaradnak morális gátjai, de ezek nem a belsőből származnak. Mészáros Árpád Johnja valóban naiv és tisztességes alak, a tisztaságban méltó párja feleségének, noha a színész gesztusai időnként túlzóak, hevesek, nem sikerül végig indokolt hangütésben tartani a kőművespallért. Huszta Dániel Brunója talán az előadás legizgalmasabb alakja: van a bőrkabátos kemény külső mögött valami puha, valami megfoghatatlanul könnyű, a beszéde, mozgása kimódoltan lassúnak hat, és ez az elegy egy különösen költői, sejtelmes figurát eredményez, valami minden polgári erkölcsiségtől távol levő öntörvényűséget, ami azonban távolról sem egyenlő a gonoszsággal – Johnné testvérének ugyan csupán két jelenése van, a karakter számos kérdőjele, megismerhetetlensége, talányossága mégis szinte rátelepszik a közegre. Megrázóan erős Faragó Edit Knabbénéja: a színésznő meggyőzően játssza el a lecsúszott, alkoholba, morfiumba menekült asszony szétesettségének történetét, a színpadon egyszerre van ott a múltja, a jelene, a jövője, a gyerekét kereső anya és az immár mindenre képtelen nő elveszettsége.
Zöldy Z. Gergely fémállványzatot tervezett a játéktérre, ebben a ki- és bejáratát illetően is bizonytalan, kétszintű, éppen hogy ember nagyságú minilabirintusban játssza el az Újvidéki Színház társulata Hauptmann morális zsákutca-rendszerét, kihasználva a folyosó szűkösségét, a kilépési lehetőségeket, játszva a szintkülönbségekkel, bejátszva még a padlást is. A színpad szintjén a szereplőknek nagyon kell vigyázniuk, hogy ne üssék be a fejüket a fémállványzat plafonjába. Persze elkerülik, noha a nézőtéren ösztönösen lehúzzuk a fejünket. Így "súgunk" nekik, pedig lehet, hogy nekünk kellene odafigyelni arra, amit ők súgnak ezzel nekünk.
_(2014. január 16.)_
