Nem könnyű szöveg Elfriede Jelinek darabja, amely nem klasszikus dráma szituációkkal – párbeszédekkel, konfliktusokkal – operál, hanem verssűrűségű epikus gondolatfolyammal. Az álomként csapongó töredékes élettörténet első felvonása egy gigantikus gondolatsokk, aminek a közepén egy menyasszony áll, aki mintha saját emlékképeit túrná, és ezek epizódjain pihenne meg olykor-olykor. Ambrus Mária forgó makett víkendkunyhó díszlete biztonságos közeget teremt a pszichotripnek és az absztrakt helyszínnek reális, otthonos metaforát talál. A zavarba ejtő intimitást Benedek Mari hangsúlyosan színházi, divatbemutatókat idéző jelmezei, illetve a szikár színészi jelenlét stilizálja, amivel a textus könnyen kerüli el a filozófiai magába fordulást, noha erre Jelinek szövege meglehetősen sok apropót szolgáltatna.
Az első felvonás szabad asszociációs csapongásai inkább hangulatot és közeget teremtenek – a 21. századi ember hétköznapi, konyhafilozófiával és fel-felcsillanó valódi gondolatokkal ékelt, szorongatóan egyenes útjának részletei –, amely a második részben egy nőben összpontosul, aki semmi mást nem csinált, minthogy élte azt az életet, amit egy modern nőnek szokás, és nem biztos, hogy ezt nem szerette. De az sem, hogy igen. Csak megtörtént. És most különösebb tragédia nélkül elmúlik. Egy élet, ami soknak tűnik, és mégis szorongatóan kevés.
Börcsök Enikő ennek a nőnek adja kristálytiszta gondolati kivonatát. Játékában az egész nem több, mint egy csevej a hajszárítóbúra alatt velünk, nézőkkel, és ez feszítő ellentétbe kerül minden egyéb konstruált színpadias elemmel, Zsótér Sándor rendező egyszerre gyermekien játékos, és freudian komolyan vett zárt színházi környezetével. Otthonos, mégis hideg, idegen és mégis ismerős atmoszféra, ami minden jelentéses eleme és filozófiai mélysége ellenére egyvalamire koncentrál: az emberre. Az emberre, aki gondtalanul sodródik a fogyasztói társadalom diktálta élet árjával, és bár úgy tűnik, a vizsgán megfelelt, az egészből pont a lényeg veszett ki. Így bár az előadásnak nincsenek konkrét politikai/közéleti allúziói, mégis folyamatosan a kortárs társadalmi diktátumokat nézi életnagyságban, közvetlen lőtávolságból.
De Jelinek nem pusztán a visszatekintés cseppet sem édesbús, de annál inkább élettel teli pillanatait írja meg, hanem arra is kitér, hogy ehhez hogyan viszonyul a következő generáció, és a Fehér Balázs Benő által megjelenített figura ennek nem kevésbé összetett és markáns kiáltványát adja, mint Börcsöké. Fehér dühös, az életet magának toporzékolva követeli, de minden szava mögött ott a gyökértelenség, és minden egyes mondattal, amellyel a múltat szapulja, egy darabot magából is kitép, és ez az ellentmondás megejtően szép. A magabiztosság mögött minden a reménykedő kétségbeesésé, hogy talán valaki jön és azt mondja: igazad van, de nem így kellene csinálod, mert a múlt nem trónbitorló, hanem bajtárs. Még hogy nincsenek konkrét politikai/közéleti allúziók...
Szabó Erika és Bach Kata csipkeként szegélyezik olykor a történetet, ők is, és Venczel Vera is főleg az időt összezavarni kívánó közeg megteremtésében játszanak szerepet.
Akik eléggé kíváncsiak voltak arra, hogy az előadás betartja-e az ígéretét, és meg fogja mondani, hogy miért érdemes végignézni, azok hallhatóan nem bánták meg a végeredményt: a jelentősen megcsappant, egyébként sem nagyszámú közönség tetszésnyilvánítása magáért beszél. Mert a színház is, mint minden kapcsolat kétirányú: kíváncsiság a színpadról és a kíváncsiság a nézőtérről. Csak akkor működik, ha mind a kettő megvan. Ekkor lehet csak fontos és nem feltétlenül könnyű dolgokról beszélni. Ez egy ilyen este volt.
_(2014. január 10.)_
