Adott egy hétköznapian neurotikus közeg: agresszív dühkitörésekben szenvedő, operafanatikus apa, egy visszafojtottan törődő és törődött anya, egy totál érdektelen lány – és talán nem annyira érthetetlen, hogy a család legifjabb, fiú tagja szépen, fokozatosan pszichotikus mészárossá lesz. A történet szerint azt követhetjük végig, ahogyan a családtagok folyamatosan elbeszélnek egymás mellett, az elbeszélés meg nem értést szül, mindebből pedig kikerekedik egy deviáns, furcsa fiú, akivel csak problémák vannak.
Tomasz Man műve gyakorlatilag lépésenként, ismerős helyzeteken keresztül követi végig, ahogyan a fiú eljut családtagjainak kegyetlen kivégzéséig. Tóth Géza rendezésének formai kerete, miszerint mindez brechti stílusban, szikáran, epikus módon, felénk fordulva, hozzánk beszélve menjen végbe, még alapvetően illik is a témához, jól lehetne általa kiemelni fordulópontokat, viszonyokat, érzéseket. Ám az ötletek nem, hogy nem ezt segítik elő, de gyakorlatilag teljesen téttelenné alakítják a karaktereket, általuk pedig követhetetlenné a történetet. Nem is segíthetik elő, hiszen a 111 általános szituációt dolgoz fel, általános történettel, nem konkrét esetről, nem egyéni útról és konkrét kérdésekről beszél, hanem egy jelenségről, amihez, hogy értsünk belőle bármit, az alkotóknak legalább hébe-hóba fel kéne mutatniuk néminemű konkrétumot.
Tóth Géza rendezése azonban általános szinten zajlik: celluxba tekert plexi székeken, fehérre meszelt fogoly- vagy munkásruha-szerűségben ülnek velünk szemben a szereplők, hol szimbolikusan, műanyag babákat, meg mindenféle egyéb tárgyakat előkapva, önmagukat rúzsozva, hol énekelve, hol elfojtottan beszélve, hol meg nagyon is konkrétan művértől csöpögve és hatlövetűt rántva. Néző legyen a talpán, aki rendet tud vágni a színházi jelzések dzsungelében – és akkor még nem beszéltem a néhol koreografált mozgásról, meg arról, hogy mindezt egy Bambi-rajzfilmrészlet fogja közre. Gondolom, valami köze van a családon belüli erőszakhoz, vagy legalábbis valamihez biztosan van köze, de a szimbólum szimbólumának a szimbóluma olyan áttétel, hogy a BBC 21. századi Sherlockján is minden bizonnyal kifogna.
Pedig Fándly Csaba Fiújában megtalálhatóak a fokozatos elborulásra és a pszichés problémákra utaló jelek – azt most hagyjuk, hogy egy elmeháborodottal mennyire működik egy általános történet, és mennyiben hajlandó az ember magára vonatkoztatva komolyan venni, mert ebben a káoszban csoda, hogy a színész képes konkrét utalásokat tenni karakterére vonatkozólag. Hasonló csoda, hogy Csapó Virág Anyájában felsejlik valami az anyai féltésből és önfeláldozó érzékenységből, hogy Kőrösi András képes indokolni az Apa dühkitöréseit – bár a Cold Song éneklése egy ilyen drabális valakitől meglehetősen furcsán hat, de végül is ez az ellentmondás színházilag akár némi feszültséget is teremthetne a színen, ha nem marginális ötlet maradna. Grisnik Petra pedig javarészt felmondja a Lány szövegeit. Szó se róla, tényleg nincsenek könnyű helyzetben a színészek, sehol semmi köztük húzódó viszonyt nem találni a színpadon.
Viszonyok nélkül meg színházat csinálni is nehéz, hát még olyat, ahol tulajdonképpen a viszonyok totális csődjéről és megzavarodásáról, az egymás melletti végzetes félreértésről és meg nem értésről van szó. Kérdésfelvetés helyett maradnak a kaotikus gesztusok, a követhetetlen történet, ami így még egy órában is finoman szólva is unalmas, és nem igazán képes megbirizgálni az ingerküszöböt. Pedig ott a lehetőség, ha rend lenne a szándékok és ötletek között, de így csak marad a lehetőség.
(Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, Budapest, 2014. január 13.)
