Pedig a felütés kifejezetten érdekes előadást ígér. Maga Gombrowicz szalad be a színpadra az udvari ünnepély legközepébe, Sipos György autentikusnak tűnő lengyel nyelven (de legalábbis lengyelnyelvesen) hoz egy darabot (magát az Yvonne-t) a királyi párnak, azonban a palota Witoldot, a független színházi szakembert mélységes lenézéssel fogadja, de alamizsnaként odavet neki öt-tíz-tizenöt-húsz zlotyt. Tehát világos, hogy ez az Yvonne itt is most zajlik.

Ám ez a jelzés nem válik a mű tartalmát meghatározó alapállítássá, ez az Yvonne tulajdonképpen bárhol és bármikor játszódhatna, ám ez még nem lenne baj. Csakhogy a darab elején megjelenő, ígéretes figurákról (Gyabronka József mint méltóságteljességet játszó Ignác, Kerekes Éva, mint gondos felesége, aki mindig megfelelő sínbe akarja igazgatni ura tevékenységét, Dengyel Iván mint Kamarás, aki ösztönösen és zsigerből arisztokratább a ki tudja, a sors miféle szeszélyéből királlyá lett uralkodócsaládnál, Rétfalvi Tamás, mint Cirill, a hercig és stílszerű úrifiú, akiben közös nevezőre lelnek a külcsín álfinomságai és a vaskos tréfák, továbbá a külső-belső rezonőrként alkalmazható zenekar) hamarosan kiderül, hogy csupán (színészi-rendezői) fregoliötletek, nem szerves találmányai egy valamerre mutató rendezésnek.

A valamerre mutatás hiánya a legerőteljesebben a Herceg alakjában látható. Nem tudom, Pál András még hány önmarcangoló értelmiségifigurát képes eljátszani sorozatban egymás után, de mivel lassan már magam is előre köszönök az erre vonatkozó jól bejáratott paneljeinek, gyanítom, ő is kezdi elunni ezt a szériát. De nyilván nem azért nem tud eredetit felmutatni a színész, mert véges az erre vonatkoztatható eszköztára (vagyis hogy egyféleképpen tudná tálalni mindezt), hanem azért, mert nincs hozzá épkézláb motivációja. A színész mindent megtesz azért, hogy eltitkolja, nem kapott választ a _miért vagy elégedetlen?_ kérdésre, de nemigen megy: a tanácstalan tétovázás, a téttelen körbejárás, a felületes mozdulatok leleplezik, hogy azért elégedetlen, mert ez van mondva, ti. hogy legyen elégedetlen.

És ha ez a válasz arra, hogy miért vezeti be menyasszonyaként a felettébb kellemetlen barna zoknit hordó, kommunikációképtelen, autisztikus vonásokat mutató Yvonne-t (Szandtner Anna elismerendő kitartással és következetességgel a világ legtermészetesebb dolgaként tűri mindazt, ami vele történik, és érzékelteti: nem ő nem normális, hanem ami körülötte van, és ebben neki teljességgel igaza van) az udvarba, az kevés. Nem elég, hogy "a Herceg ki akar törni a konvenciókból", mert az a történet szintje, nem a cselekményé. (Ráadásul érdemes lenne tisztázni a Herceg viszonyát családja debilkedő inkompetenciájával is.)

Mintha Geréb Zsófi rendezésében a történet, a cselekmény és a narráció szintje összegabalyodna, ami azonban nem történhet meg. Az abszurd dráma műfaja nem engedi meg, hogy a motivációk ne legyenek végiggondoltak és világosak. Akkor lehet egy rendszert jól összekuszálni, ha a rendszer sajátosságai adottak. Ha ez nincs, az ember elveszíti az érdeklődését, és elunja azt, amit néz. Az Yvonne-nal éppen ez történik. Érkeznek karikatúrafigurák és létrejönnek fordulatok a dramaturgiai csomópontokban, ezek az érdekesebb részek, a tartalmi mélységet biztosító kifejtő részeket azonban átugorjuk, sajnos nem időben, hanem koncentrációban.

Vannak felvillantott lehetőségek: például a Király és a Kamarás korábbi kapcsolatára vonatkozó részeket jól kijátssza Gyabronka és Dengyel, de ezekből kevés van, a Herceg hosszas lamentálásai közhelyesek maradnak, Cirillel való viszonya teljes kérdőjel, az Yvonne-hoz fűződő kapcsolata ötletszerű, ennél fogva a gyilkosság – a darabban többszörözött – ötlete is igencsak légből kapott.

A légből kapott előadásban kaptunk egy darabismertetést, most már csak azt kellene kitalálni, miért érdekes ez a darab nekünk, itt, most. Hogy hol vagyunk ebben mi és hol vannak a szereplők, és hogy ők (mi) hogyan tudnak (tudunk) hitelesen megszólalni az Yvonne, burgundi hercegnőben. Vagy -vel. Vagy által. Vagy valami. Bármi meglepetés jól jönne, ne is hívjuk meglepetésnek, csak színházi motivációnak.

_(2013. december 10.)_