Van egy zsugori, de dúsgazdag apa, annak egy fia és egy lány, nekik meg saját, külön bejáratú szerelmük. Azonban Harpagon lányának, Élise-nek a hatalmas hozomány reményében egy öregembert, fiának, Cléante-nak pedig nálánál jóval idősebb nőt szán – ráadásul magának egyenesen fia szíve választottját nézte ki. Ennél a kapzsi, kérdést és ellentmondást nem tűrő apánál kellene elérniük a fiataloknak, hogy a jövőjük a megfelelő érzelmi körülmények között teljen. Bár korántsem láv sztoriról van szó, azért a történet szintjén végül a szerelmesek egymáséi lesznek, sőt, még ennél is váratlanabb dolog történik.

A többit most hagyjuk, nem csak a poén esetleges lelövése miatt, azért is, mert Hargitai Iván rendezésében tulajdonképpen abszolúte mindegy, hogy zajlik a cselekmény. Nincsenek valódi bonyodalmak, valódi karakterek, viszonyok (dramaturg: Hársing Hilda), azokból megszülető színházi következmények, meg úgy egyébként: mindenféle kidolgozottságot vagy egységet mellőz a produkció. Például Widder Kristóf koreográfiái bár beszélnek viszonyokról és érzésekről, mégis annyi közük van az előadáshoz, mint Magyarországnak a zöld energiához. Szinte minden egyes ötlet abszolút mellékesen, Molière darabjától teljesen függetlenül megy végbe: a színészek elmondják a szöveget, utána végrehajtják az instrukciót, Harpagon például bokszol a monologizálás mellé, néha meg a szereplők elmondanak valamit, majd készséggel végrehajtják az ellenkezőjét.

Persze, az ellenpontozás színházilag izgalmas, feltéve, hogy van benne némi feszültség, és nem ilyen direkt módon és faékegyszerűen van kitalálva. Úgy meg aztán pláne nehéz ellenpontozni, ha közben a színpadon minden hermetikusan el van zárva egymástól, ráadásképp minden görcsösen azt akarja velünk elhitetni, hogy nekünk szól az előadás. Ennél távolabb már nem is lehetne. Ez köszönhető javarészt Hirtling István Harpagonjának: a színész minden betűt, minden vesszőt eljátszik, mindent más hangsúllyal és figurával, amitől inkább tűnik önbizalomhiányos ripacsnak a címszereplő, mintsem a pénzhez mindenek felett, mély eltökéltségből ragaszkodó valakinek. Lehet mondani, hogy ez a Harpagon csupán egy ízléstelen vizesnyolcas, csak ez nagyjából a komplett drámát annullálja.

Szituációk hiányában a színészek nincsenek könnyű helyzetben. Lábodi Ádám Cléante-ként nagyon eltökélt szerelmes – érthetetlen viszont, hogy a színész miért hiteti el velünk a végén, hogy karakterét tényleg nem érdekli állítólagos szerelme, ezzel sikerül megszüntetni még azt az icipici tétjét is a figurának –, Ostorházi Bernadett játékában Élise is nagyon szerelmes, és nagyon meg tudja mondani, hogy szerelmének mit kéne tennie, Andrássy Máté félelemből taktikázó Valère – világos szándékokkal: a férfi dacol érzéseivel és érdekeivel –, Kerkey Rita kiszolgáltatottan csábos Mariane, azonban tehetetlen naivitásának érthetetlenül ellentmond öltözéke – mivel nem érkezik erre vonatkozólag reflexió, ez leginkább zavaró – , Varga Mária fontoskodó Frosine, Kuna Károly pedig nagyvonalúan nemtörődöm Anselme.

Minden karakterjegy egyébként kizárólag színészi törekvésből születik, de játékszabályok nélkül sem a szerelemnek, sem az anyagiaknak, sem Anselme felbukkanásának, sem semminek nincs valódi tétje. Ahogyan az előadás egyszerre trendi és művészi köntöse sem takar jószerével semmit (az egyes elemek még csak-csak hatnak valahogyan, de kapcsolatba abszolút nem képesek lépni egymással), mindez csak formalitás A fösvény kapcsán, színház nem lesz belőle.

(Átrium Film-Színház, 2013. január 15.)