Éppen ezért sajnálatos, hogy Az iglic, mint előadás meg sem közelíti ezt az összetett alakot. Újfent pontosítva: Tengely Gábor rendezése olyan sok mindent szeretne _össze tenni_ ebben az előadásban, hogy kicsúszik a kezéből a darab. Mintha nem választották volna ki, miről is akar szólni ez az előadás (dramaturg: Gimesi Dóra / Nagy Orsolya e. h.). Josie és Lily társas magányáról? Az emberi félelemről? A fantáziáról? A lélek sötét oldaláról? Az áldozathozatalról? És hol vagyunk ebben mi? Hol kapcsolódhatunk ahhoz a játékhoz, amit az iglic, ez a furcsa, mesebeli, mégis valóságos érzésekből építkező lény űz a két fiatal lánnyal?
Az iglic egy párhuzamos világba kalauzol el bennünket, amelyben minden hasonlít a valóságra, mégis a fantázia világa működteti. Ki ne menne oda a hideg és üres mindennapokból? Ám ezt a világot az ösztön működteti: a félelmek, a hiedelmek, a vágy kiszámíthatatlansága és erőszakossága. Ki menne oda a biztonságos és nyugalmas mindennapokból?
A lényeg: Josie és Lily nem akar menni – hogy miért nem, nem derül ki. Jobb-e a felvilági üresség és hidegség? Nem tudjuk meg. Josie szembeszáll az igliccel, Lily mintha a bűvkörébe kerülne. Aztán mégsem. Josie megadja magát az iglicnek. Aztán mégsem. A jelenetek (amelyek hol valóságos időmúlás nélkül, hol időmúlással zajlanak) minden alkalommal a párhuzamos univerzum sajátos lényeinek felvonulásával kezdődik. A figurák igazán illúziókeltők, a látvány jól kitalált, a jelmezek beszédesek (a tervező Tihanyi Ildi legnagyobb leleménye az iglic farkasszerű mumusa). Azonban a játéktér fizikai nehézkessége (a Cziegler Balázs tervezte forgószínpad markáns vasalapzata) ellene megy a fantázia szárnyalásának, helyesebben annak csak súlyosságát emeli ki. A súlytalanságot jelezni hivatott trükkök azonban láthatóak, sőt mintha rendre szándékosan bukna le a varázslat, ami persze lehetne koncepciózus, ha az előadás reflektálna önnön színházi voltára, ám ez nem történik meg, a színpadi közeg intakt a nézőtérről nézve. Kár érte, a produkciónak nem lenne hátrányára ez a könnyed lazaság, mintegy kiegyensúlyozásaként a mégis csak határozottan materiális közegnek.
Az előadásban nincs iránya az elmesélt történetnek, persze, számos tehetséges megoldás és figyelemre érdemes mikrotörténet akad, ám az egyetlen valóságos sorvezető az iglic fent részletezett munkássága, az átélhető szomorúság, ami önmagában persze érdekes (hiszen a varázserővel bíró tündér mellé nem ezeket az attribútumokat szokás társítani), de csak egy ideig, és ez kevés ahhoz, hogy fenntartsa mindvégig az érdeklődést.
Érdekes, hogy a részleteiben kifejezetten izgalmas produkció – a furcsa helyzetek, a különös figurák, a _megszokott_ mesevilágtól meglehetősen idegen (vér, halál, erőszak) cselekmények, az egyedi látvány, és úgy egészében az atmoszféra (Kákonyi Árpád zajokból, ismerős dallamrészletekből építkező, kitűnő eredeti muzsikájával és hangkulisszájával kiegészülve) – egészében véve nem visz bennünket sehová, önismétlésének a zsákutcájába fut. Caryl Churchill darabja a maga összetettségében széthullik az előadásban azelőtt, hogy elvinne bennünket valahová. Akár hozzánk, akár abba a bizonyos másik világba, amelyből _megérthető_ lenne az iglic szemében lévő végtelen szomorúság és magány.
_(2014. január 11.)_
