A debreceni A víg özvegy esetében írtam hogy ha már nincsen érvényes alkotói olvasat egy kötelező zenés bemutatóhoz (nem újra értelmezés és aktuális mondanivaló meg ilyenek, csak pusztán gondolat, ami az előadás tartalmi apropóját megadja), akkor „érdemes legalább az operettklisékben magabiztosan működő hatásvadászatot és naiv bájt üzembiztosan kiaknázni”. Ami nem ment Debrecenben, az hasít Kecskeméten: a színészek – a főszereplőkkel az élükön – remekül énekelnek, a zenekar úgy szól, ahogy annak szólni illik, a kecskeméti színház akusztikája kitűnő, a díszlet tisztességgel lejelzi az aktuális helyszíneket, libbennek az abroncsos szoknyák tonnaszám, az operettfigurák pedig jellemzően nem csúsznak át saját maguk paródiájába – már ha az operettklisé-figurákat alapvetően nem tekintjük annak. A néző pedig hálás, óriási a siker, szállnak a nyílt színi tapsok, és a közönség boldog, hogy azt kapja, amiért jött, és mindeközben a színház nem tolta le a gatyáját. Az is igaz, hogy egy huncut másodperc eredetiség, egyediség vagy meglepetés, esetleg megindító pillanat vagy komolyan vehető érzelmi töltet nem fordul elő az előadásban, csak a hatásvadászat és naiv báj működik, de az sem kevés.

Kálmán Imre zenéje nem azért jó, mert Kálmán Imre zenéje, hanem mert vérbő és fülbemászó, az pedig nem az ő hibája, hogy a jelzésértékűnek nevezhető koreográfia (Gyenes Ildikó munkája) úgy általában nem támogatja a produkciót, a megbízhatóan kiszámítható és egysíkú színpadi szerelmi ábrázolás pedig a melankolikusabb dallamoknál nem ad megfelelő színpadi támogatást a dallamoknak. A színészek munkája ugyanis nagyjából kimerül abban, hogy a szöveg által előírt aktuális érzelmeket kronologikusan lekövessék, és azt mértékek között tartsák. Ebben a mértéktartásban teljesít igazán jól a társulat: a ripacséria szerencsésen elkerüli a játszókat, pedig az bőven adna rá lehetőséget. Ellenben Sáfár Mónika (Erdődy Haller Marica) és Egyházi Géza (Endrődy-Wittenburg Tasziló, alias Török Béla) erős, telt hangjukkal csordultig töltik a színházat, sőt, kettejük között még kémia is van, még ha a dramaturgia (Németh Virág) nem is figyel arra, hogy gyötrődéseik és kétségeik egy pillanatig is valódi alternatívaként tűnjenek fel a boldog vég helyett. Sőt, talán egy pillanat bátorság mégis beköltözik a színpadra: Kiss Zoltán, aki báró Zsupán Kálmán, a gátlástalanul ügyefogyott kolozsvári nemes szerepében antréja után nem sokkal olyan gátlástalan infantilizmussal pantomimozik el egy jelenetet, hogy az kétségtelenül megérdemelten jut el a nyílt színi tetszésnyilvánításig, volt benne kockázat, de bejött.

Apropó antré. Bejönni tudni kell, és ezt akár Sirkó László bolond Dragomir hercegén, akár Csombor Teréz esetlenül nagyúri Bozsena hercegnőjén tanítani lehetne. Igaz, ezután Sirkó László nemigen találja meg karakterének humorát a magyar szavakat rosszul használó herceg szerepében, Csombor Teréz hercegnőjének pedig csak egy-két poén és egy teljesen inadekvát magánszám jut a _Szép város Kolozsvár_ reprízzel, de az, hogy ezt az apropót ízléssel vezeti le a színésznő, csak azt jelenti, hogy nem véletlen az irányába tanúsított tapintható nézőtéri szeretet. Mert az előadás alapvető igénye végül is ez: megszerezni, fenntartani, és kiszolgálni a fő bérletvásárló réteg igényeit, és ehhez nagyon sok ismert dallam és karakter, könnyen értelmezhető figurák és viszonyok, ismert és szeretett panelek kellenek. Ebből az irányból legritkábban kerekedik ki ízléses színházi este, Nagy Viktor rendező ezúttal azonban biztos kézzel tartja az előadást azon a színvonalon, ami csak rájátszik az elvárásokra, és nem akar minden áron alájuk menni.

A mindvégig rendkívül hálás, és remekül mulató közönség végső tetszésnyilvánítása azonban feltűnően gyorsan lankad, és halványul jól nevelt vastapssá. Ennek oka mégiscsak az lehet, hogy ez az üzembiztosság, amit egyébként három órán keresztül nem is lehet kitartani, hiszen egy darab kérdésfelvetés sincs a színpadon, csak és kizárólag előre le- és eljátszott ál-konfliktusok és egykaptafás emberskiccek, akiknek az esetlegesre hagyott dramaturgiai íveket is elnézi a nagyérdemű, kevés. Arra elég csupán, hogy jó benyomása legyen a célközönségnek, és szívesen mondja másnap, hogy színházban volt. Ez nem változtat azon, hogy az este végtére is nem szólt semmi fontosról.

_(2013. október 16.)_