Szőcs Artur rendező alapállása a műfajhoz akceptálható, miszerint nem kell mindent a műfaji klisék alapján levezényelni, ugyanakkor nem ad új jelentéstartalmat egy nagyoperettnek önmagában az, ha néhol az operettklisék helyett drámai klisék alkalmazása mellett döntenek az alkotók, viszont könnyen fordulhat stilisztikai kakofóniába a dolog. Az például egészen biztos, hogy ha elrajzolt, karikatúraszerű figurák mellett feltűnik egy kisrealista művészlélek, ettől még önmagában nem fog többlet jelentéstartalommal megtöltődni, pláne úgy nem, hogy szívszerelme is klasszikus szerelmes hősnői manírokból épül fel, így párosuk nem képezi az operettvilág Rózsaszín Tengerének giccstelen szigetét. Önmagában az sem fogja modernizálni a mondanivalót, ha a színészek olykor-olykor kiülnek a színpad szélére, és onnan mondják el mondataikat.

Ez a kettősség – mármint a klasszikus operettstíl és a modernebb nyelvezet – végigkíséri Szőcs Artur rendezését, de ezek ha nem is kioltják, de nem is támogatják egymást, igaz, nem biztos, hogy erre a kísérletre a Lili bárónő volt a legjobb választás, Huszka Jenő és Martos Ferenc operettje a felszínen ugyanis nem kecsegtet semmi olyan tartalommal, ami a darab jelenidejűségét egyértelműsítené. Ez egy klasszikus szerelmi történet némi ármánnyal és kalamajkával elegyítve. A bohémlelkű Illésházy László gróf kénytelen eladni villáját, de úgy alakul, hogy az új vevők komornyiknak nézik, és megkérdezik, hogy beállna-e hozzájuk erre a munkakörre. Több sem kell a színdarabok írásával is foglalatoskodó Illésházynak, kapva kap a különleges helyzeten, és inkognitóban igent mond az ajánlatra. Azaz egy picit azért kell több, a baronesse ugyanis rabul ejti az eleddig könnyed nőcskéket hajkurászó férfi szívét, és ezzel elindul a kiszámítható, de aranyos történet a boldog vég felé.

Furcsa a helyzet, mert az első húsz percben annak ellenére fagyos a nézőtéri hangulat, hogy tulajdonképpen csak a látvány és Illésházy karaktere jelzi előre, hogy lehet meglepetésekre számítani az este, egyébként minden marad a régiben: alapvetően karikatúrafigurák affektálnak hol szellemesebben – Simon Zoltán például láthatóan sokat és jól dolgozott azon, hogy Becsey tiszttartót sajátos kacarászással jellemezze – hol kevesebb kreativitással – például Jancsó Dóra Clarisse művésznője az öntelt dizőz megformálásának csupán kézenfekvő megoldásait használja –, és van, aki az előbbiben jár a csúcsra, mint Zayzon Zsolt, aki sokszínűen lubickol a megannyi kisebb szerepben, és van aki az utóbbiban, mint Máhr Ági, aki Illésházy Agatha grófnő szerepében remek színpadi ízléssel terelgeti karakterének túlburjánzó harsányságát a szerethetőség felé. Kovács Andrea jelmezei is Máhr kezében (alakján) teljesednek ki igazán, két kis truváj – egy sirály és egy rejtett szoknyaemelő szerkezet – kellemes meglepetéseket tud okozni, de a hangsúlyosan színpadias jelmezek végig törekednek arra, hogy humorral viszonyuljanak bármely viselőjükhöz. Boros Lőrinc forgó díszlete a sok helyszín illusztrálására alkalmas, bár nem világos, hogy miért hagy akkora belátást a kulisszákra, amit már érdemes lenne vastagon indokolni, és bár figyel arra, hogy meséhez illően elrajzolt legyen a dekoráció, mégsem töltődik meg élettel.

Ami pedig a hátán tudná vinni az előadást, az a szerelmi évődés, aminek női részéért Eperjesi Erika felel Lili szerepében szép hanggal, de kevéssé indokolva, hogy a szereposztás miért igényelt a szerepnél idősebb színésznőt (pedig ez egészen új regiszterekbe tudta volna helyezni az előadást), férfi részéért pedig a kvázi beugróként funkcionáló rendező, Szőcs Artur felel Illésházy László gróf szerepében, talán ennek köszönhető a diszkrét jelenlét és a hangokért való hősies küzdelem. De hangok ide vagy oda, Lili és Illésházy között nincs kémia, így pedig lángoló szerelmi szálról sem lehet beszélni.

Lehetne mondani, hogy ez a Lili bárónő kísérlet a klasszikus operett és a kortárs zenés színházi formák társítására, de mivel nem látszik, hogy miért kéne egyáltalán bármi módon kortársiasítani a darabot, ezért ez az állítás ebben az esetben némiképp eufemizmus lenne. Ahhoz sokkal markánsabb, sokkal merészebb olvasatát kellett volna adni a darabnak, ennek híján pedig akár egy rendes, klasszikus nagyoperettet is lehetett volna készíteni, azt sem könnyű jól csinálni. Sőt, az talán igazán merész vállalás lett volna.

_(2013. november 28.)_