Az mondjuk már egy kérdés, hogy miért került elő a Szép napok a Katona Sufnijában. Nem mintha ne szólhatna hozzánk. Fontos látni azt a végtelen sivárságot és kiüresedettséget, amivel Winnie kibekkeli az életét, hogy kizárólag a mindennapi szokások és rutinok működtetik, olyannyira, hogy erre szélsőséges helyzetre is csak a megszokott reflexből tud reagálni. Nem futnak át a fejében kérdések önmagára vagy bármi másra vonatkozólag – igazából nem fut át rajta semmi.
Szirtes Ági pedig elképesztő energikummal, lendülettel és elszántsággal járja be ennek a fázisait Winnie-ként, és kelti őt életre még akkor is, ha éppen a fél testét ellepi a falemezekből trükkösen összerakott ál-homokbucka. A játékerő még akkor sem csappan, amikor a színésznőnek már csak a feje lóg ki az egyszerűen ötletes díszletelemből. Szirtes minden mozdulatában ott van a zsigeri félelem, a menekülés, a túlélési kényszer, a megúszás, miközben egy hang nem sok, annyit sem beszél ilyenekről. Fokozatosan egy komplett sorsot fest fel, aminek kisszerűségében mégiscsak van valami életszerű. Bezerédi Zoltán csöndes, cinikus Willie-je mindehhez remek partner, nem mellesleg a színész a zsigereiben érzi az elhangzó szerzői instrukciók humorát.
Ezek az előadás legszínesebb pillanatai is, mert Szirtes ugyan tényleg mindent megtesz, hogy izgalmassá és sokrétűvé tegye a produkciót, a rendezési hiányosságokat nem tudja pótolni. Nincs szó nagy dolgokról, mert Szlávik Juli jelmezeinek porosan ismerős jellege, valamint a Kovács Nóra Patrícia által tervezett falapokból összetákolt, színházi díszletként remekül funkcionáló geometriai alakzatok képesek kölcsönözni egyfajta miliőt a produkciónak. De ennek az apropója mégiscsak nagyon hiányzik az egészből. Miért nézzük? Egyáltalán mit nézünk? Honnan, hová tart Winnie (dramaturg: Szabó-Székely Ármin), mi közünk hozzá?
Persze, lehet mondani, hogy Beckett darabja örök, és valóban az, hiszen mindig érdekes kérdés, hogy az ember meddig és milyen mélyen köti a kompromisszumokat és milyen elszántan képes mindezért hazudni is önmagának. Ez ugyan minden körülmények között ott van a sorok között, de Székely Kriszta egyáltalán nem játszatja ki az ebben rejlő lehetőségeket, Winnie önmagával való harcát, görcsös ragaszkodását. Egyáltalán az alaphelyzet sem tiszta, reális vagy abszurd, ahogyan ez a nő sziszifuszi lelki tusát vív a szaporodó homokszemekkel. Az sem tiszta, hogy ez csak egy lelki tusa, vagy tényleg előttünk zajlik. Hol reális (gondolom a kellékhasználatból), hol irreális (gondolom Willie színházi reflexióiból), ami így egészében nem lenne érdektelen (hiszen a két világ közötti lebegés is izgalmas tudna lenni), sőt megannyi játékra ad lehetőséget, de aztán csak nem lesz belőle semmi, mert nincsenek összedolgozva valaminek a mentén az egyes elemek.
Nincs szó nagy dolgokról, mert tényleg nem áll messze tőlünk Winnie, ha saját magunkból nem is, a közvetlen közelünkből biztos ismerős az élete. Ha meg azt nézzük, ahogyan él, akkor biztos, hogy belülről is ismerős. De a végére hozzánk szóló gesztusok és szándékok nélkül mégis távoli és általános marad a történet.
(2014. január 25.)
