Méhes Csaba óriási trükkje, hogy az első percekben nem ellene megy a prekoncepcióknak, hanem a lehető leginkább alájátszik ennek. Első megjelenése a zeneművész figurájának tömény klisé, ami önmagában meglepetés. A lehetetlenül előnytelen szabású zakó, a vastagkeretes szemüveg, a fensőbbséges önérzet mimikája, az öltönytől idegen, diszkréten sárgapöttyös sötétkék zokni, a hátrazselézett haj, az abból előugró kis tincs – ez egy olyan figura, akit első pillanatra megért az ember. A színpadra beeső muzsikus tehetetlenségének színpadi megjelenítése, az esendőség és esetlenség ilyen magas színvonalú megjelenítése, a karakter felépítése kizárólag vizuális eszközökkel: csodálatos, az már csak plusz, hogy sírva lehet rajta röhögni szinte folyamatosan. Ahogy haladunk előre, minden vele kapcsolatos előzetes (feltételezett) tudásunk igazoltatik, mi több, kiderül, hogy azt még fokozni is lehet. És – láss csodát – tíz-tizenöt perc elteltével tátott szájú kisgyermekként várjuk az újabb fokozást, és közben megszeretjük a kezdetben a (színpadi) életéért harcoló figurát, aki ellen összeesküdtek a körülmények.
Aztán persze világossá válik, hogy semmilyen körülmények nem esküdtek össze, sőt, Méhes fölényes és magabiztos profizmussal uralja a színpadot és kellékeit – csodálatos, hogy ez nem lelepleződik, hanem az okos dramaturgia következtében magától értetődővé válik. Méhes, miközben – láthatóan önfeledten – játszik, megérteti velünk jelrendszerét, és immár együtt lubickolunk a különböző szituációkban.
A pisztráng pácban – körettel című produkció – műfaját tekintve pech-show, és ezt komolyan lehet venni – az előadó huszonéves pályájának bestof-válogatása. Méhes a helyzetkomikum és a slapstick comedy valódi mestereként mutatkozik meg. Az előadás előnye, a szünet nélküli nonverbális komédia csak a végén válik hátrányára, 70 perc után egyszerűen "kikapcsoltam", de Méhes becsületére legyen mondva, megnyeri a koncentrációmért folytatott harcot. Ráadásul egy tyúkudvar érzékletes megelevenítésével! Egy szó mint száz: zseniális előadás. Van benne kicsi Chaplin, kicsi Mr Bean, és egy kevés Monty Python, de közben úgy nagyon magyar, hogy nagyon nemzetközi is. Úgyhogy a stílus – bár nem szégyellni való egyik említett előkép sem – se nem egyik, se nem másik: legyen egyszerűen Méhes Csaba. Aki pontosan ismeri a varieté, a pantomim és a színház hatásmechanizmusát, biztos ízléssel, kikezdhetetlen koncentrációval, a közönség pontos ismeretével, finom intelligenciával, kétségtelen eleganciával, látszatra játszi könnyedséggel – tehát igazán kemény munkával – mulattat, szórakoztat, nevettet, együttjátszat. Közösséget és élményt, tehát közösségi élményt teremt. A jókedv napokig elkísér, ahogy egy-egy lehetetlen mozdulat, tekintet, attrakció eszembe jut, önkéntelenül felnevetek a trolin, a hivatalban, a postán. Szomorú, fáradt tekintetek akadnak meg a nevetésemen. Csak azt tudom javallni minden ilyen tekintetnek, hogy akut felhőtlenítés céljából mielőbb nézze meg Méhes Csabát bármiben. Én is ezt fogom tenni.
_(Thália Humorfesztivál, 2014. február 8.)_
