Onnan kezdődik, hogy még csak szerelem van első látásra, hozzá egy pici, ütögethető lufi, ami így önmagában elég giccses, mint hasonlat, de a végére ez rengeteget változik. Addig a kamaszkori szerelem, szex, kapcsolat szinte összes létező verzióját és válfaját végigkövetjük, inkompetens szülőkkel szegélyezve. Az egyik anya például arra kéri a gyerekét, írja le a szexszel kapcsolatos kérdéseit, persze ilyen gólya hozza-e, meg lehet-e a házasság előtt közösülni szintű dolgokra számít, a lány helyette azt írja, hogy le lehet-e nyelni, meg hogy veszélyes-e az anális szex. Vannak még röhejesen pánikszerű reakciók a zsebben talált használt óvszertől a mozi után a barátjánál alvó lányon át az idejekorán hazaérő apukáig. Látunk csoportosan nagyon is éretlen fiúkat és lányokat, akik közösen döbbennek rá, hogy valaki állapotos. Aztán a terhességre adott reakciókat is láthatjuk, a terhességi teszttől egészen a megtartás/elvetélés eldöntéséig – valahol még abortusz is van illegálisan beszerzett gyógyszerrel, míg máshol a lány szülei már bölcsőt építenek a nem várt kis jövevénynek.

Tényleg számtalan szituáció bukkan itt fel. A Barna Zsuzsanna, Chován Gábor, Létay Dóra, Novák Eszter, Száger Zsuzsanna, Tóth Réka Ágnes és Urbanovits Krisztina által workshopokon született jelenetek alapján írt szövegek úgy részletgazdagok, hogy mentesek mindenféle sallangtól. Bár a szerzők előszeretettel élnek a didakszis eszközével, a közeli és intim szituációk esetében ez egyrészt megbocsájtható, másrészt minden direktség szépen elsimul a felmerülő kérdések végtelen tengerében és eszközzé válik.

Novák Eszter rendezése nem cifrázza agyon a szituációkat, pontosan érzi, hogy az egyes jelenetek és dialógusok meddig tartanak ki, hol vannak bennük fontosabb kérdések, mikor viszi a játék és mikor viszi a kérdés a nézőt – tényleg csak nagy néha van túlragozva egy-egy szerelmi veszekedés, vagy válik ködössé az alapszituáció (például nem, vagy csak nehezen eldönthető, hogy az abortusztablettát beszedő lány meghalt-e – a jelenet a helyzet abszurditását igyekszik aláhúzni: a barátnői rendet raknak a cuccai között, így várva a szülőket, csak az alapkonfliktus ettől a furcsaságtól bizonytalanná válik, így sem a szituáció morbid humora, sem maga a szituáció nem születik meg). Mindezt pedig néha megtöri egy tánc, vagy mozgásszínházi elem, jó érzékkel adagolt hatással, divatos zenével és kellő humorral kísérve – például a szülők arca, ahogyan tartják az ondósejtek seregétől átszakadó, szűzhártyát megtestesítő feszített nejlonzsákot, vagy ahogy a nagy semmiből hatalmas orgiába csap át a diákok sokasága.

A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola tanulói pedig koncentráltan, fegyelmezetten léteznek a színpadon, a figurákat egy-két gesztusból alaposan és körültekintően építik fel. Önazonosan színházi az egész, játékos, de a témától egy percig sem távolságot tartó – bár a produkció színházi jellegére nem érkezik reflexió, inkább csak van és eltökélten beszél a vállalt témáról. És remek az összjáték és a kölcsönös figyelem a K.V. Társulat tagjaival, akik pontosan vezetik a helyzeteket a szülők szerepében.

Egyedül az ötletek nem tudják felvenni a versenyt a tematikus sokszínűséggel. Van, hogy sokáig csak a szöveg és a karakterek dolgoznak, miközben egy-egy formai gesztus sokat tudna lendíteni az érdeklődésen (vagy némi humor, amire látszik az igény, csak a helyzetek abszurditása nem mindig jön át elég határozottan). Egy percig sem válik érdektelenné a produkció, vagy lapossá, azonban a témának jót tenne az oldás, hogy aztán sokkal erősebben be lehessen húzni a nézőtéren lévő kamaszokat. Az előadás ezen hiányossága is leginkább a vége felé érződik, amikor már a helyzetek tabudöntögető jellege (szexuális forradalom ide vagy oda, azért prűd nép vagyunk) önmagukban nem ostromolják elég intenzíven az ingerküszöböt – ami meg azért van, mert az anális szexszel, meg ondós óvszerrel, meg a többivel az első percben egyből a mély vízbe lök minket a produkció. Lehet, hogy a kevesebb ez esetben több lenne.

De a tabudöntésre nagy szükség van, fontos, hogy minderről idejekorán megtanuljon beszélni az ember, hogy ne csak olyan szexuális felvilágosításban legyen részünk, amin arról van szó, hogy a szex veszélyes, sőt, bűnös dolog – ahogyan az egyik jelenet is mutatja. A szexualitás a részünk, ugyanúgy mint a táplálkozás vagy a kommunikáció.

Nem tudom, mennyire nyitja meg az előadás a diákokat, hogy provokálja-e őket valós párbeszédre – ha tippelnem kéne, azt mondanám, igen, mert bőséggel van benne miről beszélni és érezhetően a célközönségnek szól –, mert a produkcióhoz feldolgozó-foglalkozás csak kérésre jár, és amikor én láttam, éppen nem volt. Egy biztos: kérdéseket jócskán kapnak a diákok, és nem tűnik úgy, hogy egyedül vannak a kíváncsiságukkal – talán ezután páran meg is mernek majd szólalni, a kezdő lendület adott hozzá. Tény, hogy nem egyszerű a helyzet, azok a bizonyos témától ódzkodó, kategorikusan elzárkózóan reagáló szülők egyáltalán nem tűntek irreálisnak – közben azért mindenki volt kamasz.

Az a bizonyos kezdőképben látható lufi aztán visszatér a végén, egyáltalán nem csak szerelmi metaforaként, illetve egy nagyon is komplex szerelmi metaforaként. Már nem csak egy vágyaktól lebegő gyermeki játékszer, hanem problémákkal, kétségekkel, kérdésekkel, rengeteg történettel és kalanddal teli lufi. Ott van benne a szerelem és annak vagy várt vagy nem várt, de mindenképpen kézzelfogható következménye: a gyerek. Ott van benne minden önfeledtség és felelősség. És ez még csak a kamaszkor – hát, van miről beszélni.

(2014. február 6.)