Furcsa látni, hogy egy jól összeszokott társulat esetében a nézőtérről nem élhető át (legalábbis számomra) az a bizonyos összjáték-érzet, az _ensemble_ munka nyoma, ami pedig az Örkény Színházban megszokott dolog. Ott van például második Arganné, született Béline (Für Anikó), aki Argan vagyonára pályázik ura hipochondriára való hajlamának tudatos felerősítésével, ám ezen kívül nem találom a viszonyt köztük. Mit talált Argan Béline-ben, hogy elvette feleségül? Ez az Argan ennyire buta lenne, hogy felült ennek a nőnek? Minek? Mire? Mikor? Hogyan? Mintha nem lenne viszonyuk egyáltalán.
De úgy tűnik, ez az alkotók számára nem lényeges – egy komédiában erre nincs feltétlenül válasz, tessék elfogadni úgy, ahogy van, kedves néző. Lehet, azzal van a baj, hogy egy srófra jár szinte minden ezzel kapcsolatos humorforrás, ezért nem tudom eredetinek érezni sem a felezetét, sem az aljzatát A képzelt betegnek. Hosszú az első jelenet, a találkozás a halállal (Re Noire: Debreczeny Csaba), és rá is van játszva a hosszra, és közben (meg azon túl is, mindvégig) szól a zene, de mintha önmaga manírja lenne csupán. És ez nem azt jelenti, hogy nincs benne munka – az láthatóan van, jócskán és tisztességesen mérve. Éppen csak nem működik jól, nem _adja magát_.
Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy a halállal ne lehetne viccelni. Lehet, sőt kell. De akkor a halálnak a halálnak kell lennie, nem finom és szimpatikus társalkodófigurának egy francia társalgási vígjátékból. Vagy lehet az, de hagyjon nyomot, telepedjen rá az egészre, lebegjen mindvégig a szín felett. Azonban ebben az előadásban ez csupán epizód, ami után sorjáznak a saját önös érdekeinek tengerében fuldokló hipochonder (bár nem is annyira hipochonder, mint egzaltált, mániákus és rigolyás) Argan és házanépe komikus jelenetei, amik átmenetileg kikapcsolják a felütést, ráadásul nem túl erősek ezek a gyógyászati viccek. Megint csak érdekes, hogy ehhez képest az önálló szálak önmagukban valószínűleg működőképesen megállnának: a fifikás és kanos Cléante (Polgár Csaba) és az elvonatkoztatási készség hiányában szenvedő Mimolette (Trokán Nóra) szerelmének története, vagy a reform- és nemreformgyógyászat tekintetében vitában álló D’Auveregne doktor (Vajda Milán) és kakaskodó, mindent-mindenkinél-jobban-tudó fia (Gyabronka József) (!) kitűnő komédiát cserdítenek pillanatokra, vagy igazán kitűnő, végiggondolt és -vitt a Toinette, a mindenbe belefáradt, készségességtől ösztönösen mentes szobalány (Szandtner Anna) és Béralde, Argan rusztikus öccse (Znamenák István) közti szerelmi viszony hullámzásának valóságosan mély ábrázolása, a vágy, a megtagadás és az elfogadás stációinak őszinte pillanataival – ez utóbbi vonal adja az este legszebb és legszórakoztatóbb pillanatait.
Jó a mániákusan egzakt Boursin doktort játszó Epres Attila is, Máthé Zsolt dr. Livarot-ja meg poén a Fülöp-szigeteki orvoslás megidézésével. Sok ilyen "csak poén" akad az előadásban. A széttartó, hullámzó, néha megejtően szellemes, ám sokszor egysíkú és kibontatlan, önmagába záródó játék három és fél órán keresztül zajlik Fodor Viola szögletes, lepketerráriumokkal és kapcsolódó rekvizítumokkal díszített sötét-elegáns és lakhatatlan polgári nappalijában, Remete Kriszta sokféle feketét felvonultató jelmezeiben, és blöffre fut ki: a végig bebábozódott állapotban a színpad kiemelt helyén látható pillangó kikel és táncot lejt az élet körforgását ünneplendő, aztán jön a halál, vége az egésznek. Sötéttel, kakofóniával végződik az előadás – éppen úgy, ahogy elkezdődött. Meg ahogy folytatódott. Szóval amit ígért, azt meg is tartja. Mégis: mintha már láttam volna.
_(2013. december 22.)_
