A zalaegerszegi színház tisztességesen próbálja végezni a dolgát. Vannak vállalásai, és próbál egyensúlyozni a közönség legkülönbözőbb igényei között. És az elmúlt években vállalt egyfajta minőséget is. Ez nyilván nem egynemű, de bizonyos szint alá nem ment. Ám ezúttal a minimumküszöb átugrása is sikertelennek bizonyult.
Most azt hagyjuk, hogy A muzsika hangja szólhatna is valamiről, mert a dramaturgiai olló úgy intézte el a második felvonást, ahol a tündibündi osztrák giccsidillbe belerondít a Harmadik Birodalom ordas eszméje, mintha nem is ez adná a Richard Rodgers-Oscar Hammerstein-Howard Lindsay-Russel Crouse műnek a velejét. De Moravetz Levente rendezésében az érzelmeket és az eszmét ért fordulatok, csalódások, megdicsőülések és elkárhozások úgy olvadnak bele a könnyedség látszatért megveszekedetten küzdő sztorivezetési kényszeredettségbe, mintha ott se lennének. Igaz, nincsenek is ott. De minek színpadi nyelven megfogalmazni valamit, ha egyszer le van írva szavakkal? Hát azért, mert hiába van berakva egy ágy a színpad közepére, mellé betéve egy fal rajta több méter magasan ablakkal, ha 1) az a fal, aminek Mária szobájának belső! falát kéne jelentenie, kúszónövényekkel(!) van tele 2) a szobaablakhoz felmászó lány kénytelen lefelé mászni felfelé, hogy bejusson jelenete színhelyére. És jelezze eme példázat azt a körültekintő alkotó szakmunkát, amivel a zalaegerszegi közönség ezen az estén szolgálva van. De persze, a lány bejut a szobába, a végtére is a szabadtéri fal is fal, és egyébként is mindenki tud úgy tenni, mintha ez a térkezelési abszurd a világ legtermészetesebb dolga lenne. Tessék elképzelni, hogy a tényszerűen megmutatott elemek máshogy vannak. Fantázia!
Nos, ha annyira nagyon eleresztenénk a fantáziánkat, abból akár még az is kijöhetne, hogy Stefán Gábor koreográfiái ehhez az előadáshoz készültek volna, és a charleston-elemek bármilyen felfejthető viszonyban állnának a művel azon kívül, hogy ez az első, ami az „aranyos hollywoodi musical” szókapcsolatra az ember eszébe felötlik, mint mozgástervezési lehetőség dallamokra. És lehet úgy tenni, mintha ezek a semmi kis koreográfiák légiesen lennének eltáncolva, de valami miatt minden szereplő majd beleveszik, úgy koncentrál az egyszerűségükben is robusztus koreográfiai elemekre. És ez végül is jól rímmel Húros Annamária vasbeton könnyedségű emelvény-díszletére, amely olyan lágy légiességgel idézi meg a kristálytiszta alpesi levegőt, mint egy 1850-es manchesteri táj fotográfia. És azt is nehezen lehet elképzelni, hogy a jelmezek egy része nem a jelmeztár 1986-os lomtalanításából maradt vissza – szegény Franzon például úgy áll a díszes elegancia, mintha egy észak-korai katonai manufaktúrából rendelték volna akciósan.
De mindezek felejthetőek és megbocsáthatók lennének, ha izgulhatnánk Mária és von Trapp tábornok szerelméért. Kátai Kinga igyekszik is energiát passzírozni a zárdanövendékből nevelőnővé, majd feleséggé lett tiszta és ártatlan Máriába, de ehhez egy darab szende mosolyú nézésen kívül nem tud többet hozzárendelni, de az igazat megvallva nincs is helyzetbe hozva, mert Bot Gábor von Trapp tábornoka olyannyira belefeledkezik délceg ridegségbe, hogy szívének fellobbanó lángja sem olvasztja fel benne a vonzó formátumot. Kettejük viszonya érthető, de egy pillanatig sem komolyan vehető, és ehhez a legtöbbet Kovács Olga mérsékelt ízlésességgel felépített Elsa Schraedere (von Trapp menyasszonya) teszi, aki a trash-abszurd méltán nem létező stilisztikai elemeivel operálva nulláz le minden szerelmi konfliktust a felvázolt szerelmi háromszögből. Mindössze Pap Lujza Berta főnővérjében sejlik fel valami abból, hogy egy életre szóló döntés mennyi lemondással jár, és hogy mennyiben más, ha valaki meg is érti a hitet, nem pedig csak szajkózza azt, és Kiss Ernő is meg tudja mutatni Max Detweiler joviális és tán túlzottan is kompromisszumkész alakja mögött a morális tartást.
De még mielőtt úgy tűnne, hogy nem volt alkotói gondolat az előadáshoz, muszáj kijelenteni, hogy volt. Mégpedig a kereszt. Kereszttel indul mind a két felvonás, és ezzel is van vége az előadásnak. A von Trapp család a kereszt oltalma alatt hagyja el Svájc felé a tomboló Ausztriát, mert csak hit kérdése az egész, és minden rendben lesz. És bárcsak ez egy konzekvens értelmezésből fakadó konklúzió lenne, nem csak egy esztétikai vörös farok, hogy ne maradjon mondanivaló nélkül a kedves néző, ha már eljött kultúrát fogyasztani. Az hogy az a mondanivaló vajmi kevéssé következik az előadás egészéből, az végtére is mindegy. De végül is minden mindegy, mert vannak dalok, azok el vannak játszva és énekelve, van egy könnyű sztori, meg egyébként is mit várjon többet egy musicaltől az ember, nem igaz? És most bele lehetne menni, hogy A muzsika hangja miért remekmű a maga műfajában, de ezt majd egy másik alkalommal, ha lesz rá apropó.
_(2014. január 30.)_
