Sajnos a balett már az első percekben gellert kap, amikor is a nagy egér-gyülekező közepette egy hatalmas, istenített dió teljesen mellékesen kigurul a bal első takarásban, és az egerek szem elől tévesztik – aztán gurul tovább a vásznon. Merthogy ez a dió fontos lenne, csak épp nincs rajta hangsúly. Akadnak még ilyen pillanatok, például ahogy a Diótörőből csak úgy, egyik pillanatról a másikra ember lesz, ahogy össze-vissza rohangálnak a harcoló huszárok a színen. De nincs semmilyen tétje a produkciónak, semmi, ami vezetné az embert. És hiába szeretne a Diótörő kizárólag a történetmesélésre koncentrálni, vezérfonál nélkül ez nagyjából lehetetlen. Még az egyes jeleneteken belül sem találni hangsúlyokat, fontos, vagy kevésbé fontos pillanatokat, kiemelt momentumokat, bármit, amihez köthetnénk bármit. Csak hömpölyög a kaland Diótörő feltámasztásáért és az egerek legyőzéséért (dramaturg: Almási-Tóth András).
Közben a dolog nem ennyire egyoldalú, mert fantázia akad a színen. A Rományi Nóra tervezte, hangsúlyos, erős színekben tündöklő részletgazdag és sokféle jelmezek, valamint a Rózsa István által mesekönyvszerűre rajzolt díszletfalak, kiegészülve különböző tarka motívumokkal és az erős érzeteket és hangulatokat közvetítő világítással, lehetnének egy sokkal kreatívabb és igazán kalandos előadás alkotóelemei is. A látvány jó érzékkel tölti meg a színpadot, amibe még az is belefér, hogy a vetített hószállingózást néha megtréfálja a technika ördöge, és a hópihék egyszerűen megállnak a levegőben, mint a Mátrixban az esőcseppek – ilyen van, még ezzel együtt is lehetne izgalmas a produkció.
Elnézve a táncosok képességeit ők sem szabhattak határt sem a koreográfusi, sem a rendezői fantáziának. Kiemelkedőek a második felvonásbeli táncok: Ujvári Katalin és Szabó Márton érzékien határozott spanyol kettőse, Molnár Zsolt és Keresztes Patrik trükkösen egyszerű kínai kettőse, valamint Kerekes Soma Lőrinc és Matola Dávid robusztusan lendületes orosz kettőse. Maradandó még Kerekes Soma Lőrinc bunyós Mackójának pár másodperces villanása, Domoszlai Edit szépen és pontosan mutatja be a balettlépés széles tárházát Máriaként, Tuboly Szilárd alázatosan végrehajtja a Diótörő mozdulatait, Dóri István nagyon mágikus mágus Drosselmeyer, Koncz Péter pedig nagyon gonosz mozdulatokkal húzza alá, amit már a jelmez is elárul az Egérkirályról: hogy gonosz. És bár karakterábrázolásban láthatóan nem jeleskednek a pécsi balett tagjai, mindenki végig pontos, precíz, energikus és könnyed. Ebből adódóan pedig, azt hiszem, nyugodtan el lehetett volna várni többet is a társulattól. Mert a második felvonás például nem szól másról, mint tánctudásuk felvonultatásáról, és jogos, amikor a mellettem ülő gyerekek azt mondják egy-egy mozdulat után, hogy "Azta!", tényleg káprázatos, amit tudnak, de az autószerelőnél sem csodálkozik az ember, ha megjavítják az autóját. Teljesen természetes.
Vincze Balázs koreográfiája mentes az invenciótól, mély, rigorózus elszántsággal tartja a klasszikus balett szabta kereteket. A rendezés pont ezért szakíthatott volna a kizárólag a történet illusztrálására szorítkozó előadásmóddal. Mert bármennyire is illúziókeltő, szép és kellemes mese a Diótörő – vagy legalábbis tekinthető annak –, azzal, hogy Csajkovszkij zenéjét cédéről, és nem élőben hallhatjuk, rögtön mély gödörbe zuhan az illúzió, nem egyszerűen csorbul, hanem kifejezetten kiábrándító. A gyerekek sincsenek túlzottan lekötve, persze a térben technikásan elhelyezett óriás jegesmedve, a mozgó hajó, a ritmusos és látványos mozdulatok alkalmanként lekötik őket. Az ilyen ötletekből kellett volna több, meg némi fantázia, esetleg szándék, vagy elképzelés a meséhez, így még a januári ködben is karácsonyi hangulata lehetett volna az embernek. Mert a lehetőség ott van a levegőben.
(2014. január 8.)
