Egy vidéki vendéglőben – tulajdonosi malőr és/vagy szándék miatt – egymásba csúszik egy köztársaságpárti és egy szélsőjobbos rendezvény. Miközben a köztársaságiak a helyzethez, egymáshoz és a tévében nézett focimeccshez való hozzáállásaikon vívnak, passzívan ellenállnak és aktívan csajoznak, a nácik körbezárják a kerthelyiséget. A valós esemény természetesen nem nálunk, és főként nem mostanában, hanem Bajorországban történt, 1931-ben. A szerző, Ödön von Horváth a drámát a politizáló tömeg ellen írta, az előadás ezt egy lépéssel megtoldva a politizáló egyének felé nyújt művészi jobbot. Anélkül hogy nagyon belemennénk az oldalak és a kezesség kérdésébe (miként ezt az előadás sem teszi): ez a kar noha elég meggyőzően gesztikulál, és meg-meglegyez minket, sem közösségként, sem egyénként nem ér el.

Pedig a találkozáshoz látszólag minden külső körülmény adott, kezdve a néző- és a játéktér egymásba érő szűkösségével, folytatva a közös megvilágítás egyneműségével és tetézve határozott alkotói gesztusokkal. Azonban hiába a szemkontaktok, a többszöri megszólítások és néven nevezések, nem változunk a darabbeli pártvigasság résztvevőivé: a kívánt kettős tudat – egyszerre látni kintről befelé és bentről kifelé – nem jön létre. És ez nem az egyén ellenállása, aki ódzkodik attól, hogy tömeggé roncsolják, csupán az utcáról jött ember reakciója, akire nem hat az erőtlen csiribá.

A folyamatosan puhuló és vissza-visszakeményedő falon azonban nem csupán néhány összekapcsolódó tekintet és egy horogkeresztes lufi jut át, hanem a társulat munkáiban a kezdetektől fogva markáns stílusjegyként jelenlévő, játékba hozott zene is. A több szólamban hibátlan együtthangzás – szóljanak a dalok a marxizmus emlőjén elnyert összetartozásról, vagy a körülöttünk láthatatlanul zajló háborúról – olyan érzéki közösséget teremtenek, amely az alsó-kocsmahangulatú szintetizátorkísérettel együtt is kiér a nézőkig. Hogy ezek után újra meg újra a köztársaságpártiak befelé forduló ügyes-bajos dolgaival és a köztünk lévő távolsággal találjuk magunkat szemben, nem pusztán gondolatként utalnak az együttlét és az egy helyen lét közötti különbségére, de valamennyit át is élhetünk a valódi közösség hiányából.

Ha már a távolságnál vagyunk, abban is van valami nem evilági, hogy a bajor demokraták Fradi-meccset nézve Italian nightot tartanak délelőtt, és ezt a politikai fantasy jelleget a színészi játékok csak tovább erősítik. Az alfahímtől az omeganőstényig, az olcsó kosztümös eleganciától a sárga rövidnadrág kék strandpapuccsal együttesig nemünk leghétköznapibb figurái jelennek meg, akik azonban az előadás során sem típussá nem tágulnak, sem karakterré nem tömörülnek. Egy lehetséges építkezési irány Terhes Sándor és Takács Nóra Diána kettőse a meggyőző hittel gyáva, bántalmazó vezető és a behódolva bátor felesége szerepében. Egy másik, amikor a saját gazembersége dalos megvallására kényszerített vezetőt – a maga erőtlenül hamiskás énekében – elvbarátai tökéletes összhangzattal támogatják meg. Mivel azonban ezekből kevés van, az egyszerre mindennapi, mégis valószerűtlen társaság sem távolról nem igazán érdekes, sem közelről nem érint meg.

Az elvbaráti társaságban a kis és nagystílű önösségek és a nyugalomra való vágy az elvközösség és a személyes barátságok langymelegében érnek össze. A belső véleménykülönbségeket hol önostorozással, hol megértő figyelmen kívül hagyással, hol a Fontosabb hibáinkat beismerni, mint legyűrni! maxima szellemében oldják fel, a radikális kritikát pedig - képviselőjével együtt - egyhangúan lökik ki magukból.

Amikor megtudják, hogy a „fssiszták” is mára kaptak időpontot a vendéglőbe – mindenki más okból, de egyként sörszagú öntudattal - alábecsüli a kockázatot, és marad. A kialakuló „kinn (a kerthelyiségben) a bárány - benn a farkas” helyzetet akár meg is úszhatnák néhány kelletlenül sunyt tekintettel és egy szolid nemi erőszakkal, azonban egy fals fricska balul sül el: amikor egy poszteren Isten teremtő és Ádám teremtett ujjai között meglátja a vörös csillag matricát, a szélsőjobb kegyeletvédő hevülettel csatasorba rendeződik. A pofonok végül elmaradnak, lehet tovább nézni a focimeccset, miközben van történelmi tapasztalatunk arra, hogy némely pofonok – akár elcsattannak, akár nem - dermesztően ki tudják nőni magukat.

Az előadás (még kevésbé, mint a dráma) mégsem holmi éberségre buzdító, antifasiszta kiáltvány: ugyanazok játsszák a „fssisztákat” és a köztársaságpártiakat, ami mintha azt üzenné, hogy a probléma sosem kívül van. Noha a vak komondor fabulája némiképp orientál, a Válasszunk párt! minden aktualizálás nélkül aktuális. Az általa kialakított távolságból jól látszik a társadalmi felelősség és valós elkötelezettség nélküli politizálás vétke, azonban innen nézve az is csak látvány, hogy ebben mindannyian benne vagyunk. Így azonban az előadás nem sokkal több egy különösképpen találó példázatnál, annak viszont – bármennyire is felelős és elkötelezett társadalmilag - túl hosszú.

_(Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, Budapest, 2014. január 22.)_