A borbély – nevezzük így, nem tudom, hogy hívják és a színlap sem jelöli – pontosan emlékszik, kik laktak szemben a szalonjával, hogy hívták a sarkon lévő kereskedőt, kinek milyen igényei vannak, és persze tele van történetekkel, kalandokkal. Ha valamire nem emlékszik, azt előkeresi a nagykönyvből, ide jegyez minden fontos részletet, megfigyelést, gondolat, de leginkább a kuncsaftok antropológiai jellemzőit – és még inkább a fejformák és méretek centire pontos adatait. "Én elkönyvelem magát, maga elkönyvel engem" – mondja, és Bán János máris keresi a nézők között a következő borotválásra kész delikvenst.

Merthogy minden előttünk és velünk együtt zajlik a Kossuth Lajos utcai, ez alkalomból tényleg szalonként berendezett teremben, a kirakat vitrinje egyenesen a járdára és az úttestre néz – néha meg is állnak csodálkozni az arra járók, a borbély pedig kiköszön nekik, tényleg mindenkit ismer. (A teljességhez hozzátartozik, hogy amikor láttam az előadást, az utcáról bejött egy megkérdőjelezhető szellemi állapotban lévő illető, aki egyszer csak kéretlenül beült a borbélyszékbe. Bán végig szerepében maradva próbálta kezelni a helyzetet, miközben a nézők nemtetszésüket fejezték ki, hogy megzavarja a produkciót. Végül az előadás rendezője kérte meg rá, hogy távozzon. A lényeg: a színész minden körülmények között tartotta borbélyi mivoltát, aminek így testközelből igazán van markánsan személyes jellege).

A személyesség már csak azért is tesz jót a produkciónak, mert amellett, hogy korérzetre tényleg távol áll a mától Tolnai Ottó Imre Zoltán és Hudi László által átdolgozott szövege, Bán gesztushasználata, tekintete, beszédmódja nagyon kimunkáltnak és modorosnak, pontosabban valamilyen modorúnak hat. De ez nem válik zavaróvá, vagy pózszerűvé, mert végig felvállaltan, önazonosan, kifejezési formaként van jelen. Ez _a_ borbély maga. A saját történeteivel, elveszített feleségével és gyerekével, a háborúval, rengeteg életbölcselettel – amit Bán külön ki is emel – és éleslátással. Kár, hogy a szövegek sokszor mintha csak folynának, nem kapnak erős hangsúlyt az egyes motívumok, a viszonyok, Hudi László rendező az értelmezésükre sem fordít külön figyelmet, amitől pusztán jó és érdekes mondatok lesznek, nem erősítik az előadás színházi mivoltát.

Honnan tudom, milyen kényelmes az a bizonyos szék? Bár előző nap borotváltam a hajamat és az arcomat is, mégis én lettem a második kuncsaft – nem baj, ez úgyis csak játék. A dolog izgalma az, miközben a borbély kétszer is megkínálja az embert egy kis snapsszal (figyelem: a snapsz igazi!) – ő maga természetesen nem iszik (khmm...) –, hogy ez a kicsit talán perverznek is tűnő szenvedélymunkás (minek lehet nevezni, amikor tényleg beméri egy favonalzóval az ember állcsontját?), aki úgy őrizgeti a falon a hajakat, mint sorozatgyilkos az emberi testrészeket (szóval tényleg van az egészben legalábbis némi hóbortosság), közben mégis barátságos, közvetlen, szóval, hogy ez a borbély közelről sem tűnik másnak, mint akinek eddig, még így testközelből sem. Ugyanolyan emberi, ahogyan Bán végig létezik benne.

Ám vannak hiányozó hangsúlyok, nem elég erőteljes a figyelem vezetése, hogy az egész egészében hathasson, hogy ne csak egy élet története legyen az előadás, hanem közös ügy, hogy igazán ki legyenek használva a különleges tér adta lehetőségek, hogy elnavigáljanak minket a furcsaságok és a realitás között. Amitől tényleg részünkké válhat ez a történet, miközben itt van velünk – sokat látott, talán lenne tőle mit tanulni, hiszen mindenről van valami abban a nem mindennapi agyában. Vagy csak egyszerűen nem kéne elfelejtenünk dolgokat, figyelni kéne rá, vagy ha más nem, érdemes ezt a kaliberű embert összehasonlítani azokkal, akik manapság a múltra mutogatnak, hogy az milyen jó. Kevés olyan megrázó élményben volt részem, mint amikor borbélyunk felveszi a kabátot, kalapot, leoltja a villanyt – közben még beszél hozzánk –, kisétál az ajtón, rágyújt egy cigarettára, elindul és eltűnik az utca forgalmában. Vége.

(2014. február 9.)