Kárpáti Péter blogszövegekből és netes anyagokból összeállított szövegkönyvében a világ minden tájáról felbukkannak magyarok: Dublinból, Tokióból, Genfből, Norvégiából, Amszterdamból, Mexikóból, de akadnak itthon maradtak is, például Kőbányáról. Sorjáznak a kint élés örömei és problémái, a pénz rendszerint sok vagy rengeteg, de a kaja ízetlen, sokat esik az eső, de lehet feljebb lépni. Azért begyűrűznek az itthonról érkező gondok is, az egyedül maradt, vagy elvesztett családtagok, a folyton káráló itthon maradt netes kommentelők és trollok. Mert az egész arra az alaphelyzetre épül, hogy hőseink bloggerek, ha nem épp saját bejegyzésüket írják, a másikét véleményezik, röhejesen közhelyes jótanácsokkal, meg biztatásokkal, máskor meg jól megmondják a véleményüket. Szövegileg meg is születik ez a blogger-közeg.
De az egészből csak nem lesz semmi. Takács Lilla tere létrehozza az otthonos közeget, de hogy erre mi szükség van, az nem lesz világos. Ahogy az sem, hogy mindez miért koncertszínház, miért pont a zene a fő formai szervezőerő. Ugyan a színészek hol hangszerekkel, hol effektekkel rendületlenül illusztrálják az elhangzó dialógokat, monológokat – hogy teljesítsék a formai vállalást –, de hogy ez hol és miért kapcsolódik össze a produkcióval, az megint csak nem világos – így meg maga az öncélú formalizmus az egész. A Kákonyi Árpád szerezte, popos dallamokból és hangulatosan zajongó hangokból álló muzsikával nincs semmi baj, teljesíti a rá kirótt feladatot. Csak az előadás nem tudja használni, színpadra tenni általa akár egy állítást, akár egy kérdést. Pedig a lehetőség végtelen.
Úgy persze nehéz, hogy figuraskiccek beszélgetnek előttünk, sorsoknak, történeteknek, életeknek nyoma sincs (dramaturg: Sebők Bori). A színészek készséggel hozzák a figurákat, többek között Herczeg Tamás a kegyetlenül törődő barátot, Kiss Diána Magdolna a döntésképtelen barátnőt, Szilágyi Katalin a szikáran komoly elemzőnőt, Keresztény Tamás a laza srácot, Lábodi Ádám a fellengzős világutazót, Stork Natasa az egyszerre okos és buta lányt. De viszonyok, valós kapcsolatok nincsenek közöttük, ami aligha színészi hiányosság, ha az előadás egyszerűen nem tart rájuk igényt.
Mintha Kárpáti Péter rendezése egyszerre akarna itt és most, és a messzi távolban játszódni, egyensúlyozni a terek között, de ebből az egyensúlyozásból még csak nagy zuhanás sem kerekedik ki, mert a majd két és fél órában effektíve nem történik semmi. Semmi, aminek mentén elindulhatnánk valamerre, ami vezetne minket, nézőket valamerre, ami reflektáltatna minket valamire – mondjuk ha már kivándorlás, akkor arra, miért történhet és mi történik. Arról már nem is beszélve, hogy a terjedelem sokszorosa annak, amit az előadás elbír, ha meg azt vesszük, hogy tényleg nem történik semmi a színen, csak emberek beszélgetnek és színészek igyekeznek érdekesen elmondani szövegeket, amik bármikor véget érhetnének, akkor már jóval többről van szó, mint egyszerű terjengősségről.
Pedig a témához jól passzolna ez a kötetlenebb forma. A Janus sr. balkán című előadásához például, ahol fiatalok meséltek bulikról, kapcsolatokról, West Balkánról és belső élményekről, remekül illeszkedett is ugyanez a keret, végtelenül önazonos volt tőle a produkció. De itt ez az önazonosság láthatóan hiányzik, amivel semmi probléma, ilyenkor jönne a színház, csak hát a színház nem jön, hiába várunk rá a végéig. Biztos emigrált.
(2014. február 4.)
