Jancsó Piroska történetét Gothár Péter olyan közegben meséli el, amely egyszerre mutat utcát, rendőrségi kihallgatószobát, eszpresszót, belső teret és asszociatív síkot, múltat és ahhoz képesti jövőt (ráadásul egybeszerkesztve: a jövő és a jelen összeolvad a múlttal), közben minderre reflektál és reflektáltat is, mialatt a képi és szövegszilánkok, a retrospektív és a jelen idejű narráció kiadják a mesét. Ami ezúttal megtörtént eseményeket dolgoz fel, részben a felidézhető tények segítségével, részben a kor sötét, bizonytalan miliőjének megmutatásával. 1953 októbere és 1954 augusztusa között öt tizenéves lányt öltek meg Törökszentmiklóson, az előadás ennek a történetét meséli el, fókuszba emelve az ügyet feldolgozó Rubin Szilárdot, aki negyven éven keresztül foglalkozott a dologgal, leginkább az események kulcsszereplője, Jancsó Piroska okán. Az előadásban Rubin a történet szereplőit keresi fel, ebből rajzolódik ki maga az eseménysorozat, ugyanakkor látjuk az ügyet szenvedélyesen kutató író kétségtelen vonzalmának kialakulását is az akkor már kivégzett lány irányába.

Ahol a farkas is jó – a cím is egyértelműen utal a motivációk egyneműségének lehetetlenségére, az emberi létezés alapvető sokoldalúságára. Az előadás nem ítél meg, hanem emberi állapotokat fest fel, hol a maga konkrétságában (például a bizonyító eljárás és a corpus delicti megtalálása köztünk, mint bámészkodó tömeg között játszódik, vagy az orosz kiskatonák kivégzésének direkt ábrázolása), hol a maga elvontságában (poétikus állóképek, kvázi emberi csendéletek megjelenítésével), hol a finom humor eszközeivel (a rendőrök tehetetlensége, az eszpresszó hangulata), hol nyers realizmussal. A produkció képes arra, amire sok színházi előadás nem: kivonja magát a valóságos idő érzékelése alól, az egyes jelenetek egymáshoz képesti játékideje (vagyis a mi színházban töltött időnk) ugyanúgy viszonylagossá válik, mint a gyilkosságsorozat háromnegyed éve, Rubin több évtizednyi nyomozói munkája, illetve szenvedélyes (szerelmes) utólagos felmentési kísérlete. Együtt, a maga rengeteg kérdőjelével együtt mindez – színházi értelemben – egészet ad ki, és a célja szerint is töredékes szerkesztés ellenére kézzel fogható eleje, közepe és vége van, ami a kitűnő dramaturgiai munka eredményességére utal (Rubin Szilárd írásait Németh Gábor alkalmazta színpadra, a dramaturg Morcsányi Géza).

A töredezettség az igazságról is szól, hiszen végtére is senki nem tudja meg, mi és főleg miért történt valójában, akár a cselekvésen túl. Kapunk rekonstrukciót, feltételezést, hallunk vallomást és találgatást, meg a bírósági ítéletet is. Noha az előadás nem erőlteti a metafizikai értelmezést, Piroska ebben a történetben maga a farkas, desőt ő a nagymama is, nincs tiszta jó és tiszta rossz. Hiszen ő maga is erőszak áldozatából lett bűnös (már ha egyáltalán, ugye), amely erőszakot a múltról való kollektív hallgatás gyakorlatilag meg nem történtté tette. A könyveket a maga műveltségi szintjén értelmező, morálisan mindenképpen bűnt elkövető Jancsó Piroska meggyőzően naiv _tisztasága_ szemben áll a bűn felderítésén nyomozó rendőrök (hát, sokkal inkább civilek ők, amint erre Tihanyi Ildi jelmeze rá is nyomatékosít) számtalan irányba való megfelelési kényszere diktálta szükségszerű tisztátalanságával (még Törökszentmiklós nevét sem merik _hivatalosan_ kimondani, a politikailag inkorrekt szent szó miatt, ezért kényszeresen Miklósra rövidítik a helységnevet), az igazság felderítésére vonatkozó szándék ütközik a politikai kényszer okozta ködösítéssel, illetve a terjedő (értsd: kényszerítő) szóbeszéddel. Az ellentmondások pedig beszédesek, és az alkotók ezt fokozzák is, például az orosz tábornok atyuska kedélyes, kvázi mesebeli figura, egyenruháján még a jég is csillog, bársonyosan töri a magyart, aztán hidegvérrel lelövi a két, mint utólag kiderül, hamisan megvádolt orosz kiskatonát.

Amúgy pedig emberek vannak itt, akik játszanak, és bár Gothár bevon bennünket, értenünk kell, hogy ez játék, itt és most okkal zajló játék, aminek tartalma és konzekvenciája van, mert kell legyen. És hogy világos legyen ez, az előadás kezdete előtt a színészek – definiálatlan, hogy a maguk vagy karakterük nevében-e, de színészként, jelmezben – szóba elegyednek velünk, jelzik, miféle idézőjeles vegzatúrára késztetik a közönséget, amiben ha esetleg nem akarnák részt venni, ide és ide üljünk. Nem csak felnőttnek néz e gesztus, hanem akkor is bevon a játékba egy döntés által, ha valaki esetleg nem óhajtana részese lenni mondjuk a bámészkodó tömegnek. De bevon azzal is, hogy dokumentumokat kapunk a kezünkbe (ha ügyesek vagyunk), a fényképek hátoldala pedig szabályos színlap – praktikus és igen elegáns megoldás, és haza is vihetjük a képeket, vagyis az egykor volt valóság reprodukcióját.

Borbély Alexandra érzékenyen és meggyőzően - időnként egyelőre kissé tán darabosan - játssza a félkegyelmű lányt: megvan benne az éteri tisztaság, a szeretet utáni vágy csakúgy, mint a szexus iránti kényszeres elkötelezettség, az erőszakra való hajlam; a színésznő alakítása remekül egyensúlyoz a lány végletei között. Keresztes Tamás Rubin Szilárdja egyszerre készséges idegenvezető és érdeklődő látogató ebben a sajátos panoptikum-labirintusban, az igazságkereső riportert és a szerelmes férfit is belefesti a karakterbe, nem fokozva le mániákussá a figurát. Sötét és világos színekkel fest a különböző szerepeiben különböző arcot mutató Pelsőczy Réka, Mészáros Béla és Kovács Lehel groteszk rendőr-clown-duót ad, Rezes Judit pedig az áldozatok naivitásáról ad számot – kitűnő és pontos összjátékot mutat fel a Katona társulata, még ha a bemutatón vannak is helyenként bizonytalanságok és feszültségek. Nekik is nagyban köszönhető, hogy a Kamrában a színház élővé válik: egy darabbá a múltból és egy előadássá a jelenből. Mert érdemes ma is tudomásul venni: a múlttá váló jelen bűnei determinálják a jövő bűnöseit és bűneit is.

_(2014. február 14.)_