Asztalos úr és Balázs kisasszony viszonyának különössége abban rejlik – és mivel tekinthetjük klasszikusnak a művet, ezért talán nem spoiler elmondani –, hogy míg szemtől szemben, kollégaként utálják és az őrületbe szekálják egymást (pont, mint a szerelmesek az oviban), addig jeligék mögött, levélben már látatlanban örök hűséget is fogadtak egymásnak. Asztalos és Balázs kisasszony az illatszertár alkalmazottjai, csak úgy, mint a szürke kisember szemszögéből bölcselkedő Sipos úr, a jampec, léha nőcsábász, Kádár úr, a végzet asszonya manírokkal ügyetlenül játszó Rátz kisasszony, a nem sok vizet zavaró Molnár kisasszony és a kedves futóbolond futár, Árpád. Közöttük zajlik a boldog békeidők innen nézve már maníros eleganciájával az adok-kapok, a fúrás, a szekálás, a pletykálkodás, a szerelem és az utálat, pont ahogy egy valamire való munkahelyi közösségben az szokás. És bár ennek az egésznek a közepén Asztalos és Balázs kisasszony furcsa szerelmének kéne állnia, Béres Attila rendezésében a legnagyobb meglepetés, hogy ez nem így van. Ez az Illatszertár az öreg, megcsalt Főnök Úr, Hammerschmidt Miklós és a kissé széllelbélelt Árpád előadása.

Hammerschmidt névtelen levelet kap, amelyben tájékoztatják arról, hogy az egyik beosztottja csalja a feleségével. Hammerschmidt Asztalosra, a család régi jó barátjára gyanakszik, nem pedig a reggelire átlagban két nőt fogyasztó Kádárra, de a magánnyomozó tisztázza a helyzetet. Jordán Tamás Hammerschmidtje azután kezd el igazán súlyos lenni, miután a fegyvert sikertelenül fordítja maga ellen: a szánalmasan dühöngő férjből megalázott és megtört öregemberré válik, aki ráeszmél arra, hogy teljesen feleslegesen és tévesen dolgozta végig az életét olyanokért, akik ezt egy pillanatra sem tudták megbecsülni. Az ő tökéletes antagonistája a kedves félkegyelmű, Árpi, aki a házhozszállítást bonyolítja, és ezzel máris indokolt, hogy miért kellett a szerepnél egy jó húszassal idősebb színészt választani erre a feladatra: Árpi nem tudja komolyan venni az élet fontos dolgait, teljesen jól elvan a biciklijével amivel százszám gázolja a gyalogosokat, és amelynek apropóján bőszen tudja káromolni az időjárást. Béres Attila – aki bár beugróként játssza a szerepet, ebből praktikusan semmi nem látszik – nem csinál szélsőséges karikatúrát a figurából, és még a kicsiny hatalmával tenyérbe mászóan basáskodó figuraként is szerethető tud maradni. Kettősük fel is veti az előadásnak azt a történet tágabb perspektívájú értelmezését is azzal, hogy egymás mellé helyezi Hammerschmidtet és Árpit, mint múltat és jövőt, de ezzel a gondolattal Béres Attila rendezése komolyabban nem játszik el.

Ahogy igazából a szerelmi szállal sem: Kálmánchelyi Zoltán és Nagy Cili megtalálja, hogy alapvetően mitől kedves ez a két alak, de azt nem, hogy mitől igazán megható, meseszerű vagy éppen érdekes. Szabó Tibor Sipos úrként felsejti a túlzott szerénység mögött finoman megbúvó viceházmestert is (ez is érdekes színfolt, igazán kár, hogy csak színfolt marad), Fekete Linda pedig pont annyira hozza sablonfigurának Rátz kisasszonyt, mint amennyire az, és Endrődy Krisztián Kádárjára is leginkább ez mondható el. Mindenesetre az illatszertár atmoszférája és közössége általuk élővé és ismerőssé válik, amihez Horesnyi Balázs tág és igényesen illusztratív díszlete, valamint Pilinyi Márta korhű hangulatot megidéző jelmezei is biztos közeget biztosítanak.

Így ballag el az Illatszertár a szép és bölcs végig, amely csak félig kiszámítható, és nem követi a happy endek kommersz vonalát, ugyanakkor a rendezés által felkínált hangsúlyeltolások felvetik egy sokkal erősebb előadás lehetőségét is, amely ma este nem született meg, és amelyhez képest a korrektül levezényelt előadás és elmesélt történet elenyésző - igaz, teljesített - vállalásnak tűnik.