Miközben varjú kárál a hangkulisszából, a női alak a földön mozdulatlan fekvő férfi fölé hajol: az egyik pillanatban mintha tenyérbe szorított gyilokkal sújtana le rá, a következőben hangosakat koppan a könyöke a földön, mintha csőrrel bányászná össze körüle a földbe fagyott magvakat. A fent, a lent és az alant kezdő jelenettel megnyíló terét az Átrium Film-Színház színháztermének magassága és a harmadháznyi nézőtér (minden más tekintetben problémás) üressége tovább tágítja. Ismét csak szerkezeti adottság - miközben óhatatlanul is eleme a megidézett, tagolt univerzumnak –, hogy a középtájon madárrajszerűen csoportosuló nézőknek a feje, és éppen a feje az, ami a színpadi játékkal egy szinten (lent) van, minden más tagunk alant marad. Az előadás hellyel kínál: még nem tudni miben, de már benne vagyunk.
A három színpadi alak madárszerű gesztusaira, rezzenetlen tekintetére, óraszerkezetként egymásba illeszkedő mozdulatsoraira egy-egy rebbenő mozdulat, a koreográfia érzékelhető és a táncosok helyenként jól hallható lélegzése rajzol emberlelket. Maday Tímea fekete ruhás női alakjának - a befogadás lágysága mellett - energikus végzetszerűségét, a Hámor József által létre keltett, fehér inges férfi feszes légiessége ellenpontozza. Önmagukban ökölbe szoruló kezeik jelzik, hogy sem maguknak, sem a helyzetnek nem urai. Ahogy ők ketten megfeszült harcaikat egy metronóm kérlelhetetlenségével illesztik egymáshoz kapcsolódásként, egyszerre mutatja vágyukat és képtelenségüket a társ(ulás)ra. Magától értetődő és kizárólagos illeszkedésük nem találkozás, közösségüknek minőség helyett ereje van csupán.
A harmadik férfialak (Jellinek György) nem csupán sötétszürke öltözetével, és mozgásának gördülő fiússágával áll középen, de a közös mozgásokba való besodródásával, megnyugtatóbb energiáival, és a kezében fekete esernyőjével mintha egyfajta közvetítőként próbálna elvezetni külső és belső viharokat.
A jelenetekre tördelt előadás nem áll ellen a történetmesélésnek, miközben maga nem történet. Ahogy a CsendÉlet varjúhanggal, papírlap zörgéssel, csenddel, halkabb és hangosabb zenével - hol hangzó, hol hangtalan hiányként - a Csendet színéről és fonákjáról is körbejárja, ugyanezt teszi az Élettel is. Az esernyő óv a vihartól, miközben feketéje a gyászt idézi, a varjak is egész évben tevékenyek, ám mivel inkább csak télen látjuk őket, valahogy mégis az elmúláshoz kötődnek, és a lélek ugyanabban a képzetben szárnyal és száll el. Noha hangulatában a koreográfia nem mentes a melankóliától, Pataky Klára az általa megmutatott hiánnyal nem pusztán tagad, az előadásban a nemlét és a meglét együtt áll: a mozdulatlanság utal a mozgásra, az egymáshoz érés a távolságra, a közöny a megérintettségre és fordítva. A CsendÉlet ereje éppen abban van, hogy olvassuk bár szerelmi viszonyként, Férfi és Nő eredendő kapcsolatának megfenekléseként, vagy - túl a nemeken - egy az embereket egymásra borzoló világ poéziseként, nem csupán a hiányt ismerhetjük fel magunk körül és önmagunkban, de a kiút energiáit is képes közvetíteni.
Nem könnyű olvasmány, de a ráemelt szem számára akár a kortárs tánc ábécéjének ismerete nélkül is megadja a tükörbenézés érzéki élményét, és ebben az élményben a felemelt áll és a tükörkép görbültsége egyaránt lényeges elem.
Pataky Klára nem hazudik szépséget, és a zuhanás képeivel sem borzaszt. Madarait a földön látjuk, akik – harcos rikácsolásaik és a rájuk ragadt dögszag mellett is – büszkén hordozzák égi eredetüket. Az utolsó képen a Férfi keze a magasban marad - az áldozatát vesztő ölésvágy tanácstalan grimaszaként. Meddig tudunk élni, bántani másokat és önmagunkat, ölni és meghalni még felfelé, és hol van az a pont, amikortól már nem?
_(2014. február 13.)_
