Inkább színház vagy inkább nevelés?

Ahogy megérkezünk, az egyik drámatanár a jelenlévő kilencedikes osztálynak bemutatja a három szereplőt (akik a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola színész II. szakképzésének hallgatói), és azt is elmondja, hogy a jeleneteket időnként közös beszélgetések, különféle drámajátékok fogják megszakítani, de azonnal megnyugtat mindenkit, hogy a részvétel ezekben senki számára nem lesz kötelező. Mint később kiderül, a valódi megnyugvás még messze van, de az ajánlat világos: itt a színház valamiért van. És az a valami ebben az esetben nagyon is konkrét.

Két egyetemista barátnő és az egyikük barátja közös albérletbe költöznek, akiknek a kettő plusz egyes felállás kényelmetlenségei mellett a különböző anyagi hátterekből és a pénzhez való eltérő viszonyaikból fakadó súrlódásokkal is szembesülniük kell. A víztiszta dramaturgia családi és személyes előtörténetekkel támogatja meg a simára csiszolt figurákat, és sorra hozza őket új és újabb döntéshelyzetekbe. Annának (Tomasovski Flóra) rendkívül szűkös a költségvetése, így kénytelen elvállalni egy négy órás takarítói állást, ahol penetráns módon alázzák őt meg: neki a diákhitel és a további megalázás között kell döntenie. Lucának (Bánky Sára) ezzel szemben nincsenek anyagi gondjai, a kritikusan elfogadó anya és a kritika nélkül megengedő apa szinte korlátlanul ellátják pénzzel, így valódi egzisztenciális döntéseket sem kell hoznia. Amikor kiderül róla, hogy elhazudta a barátjával való összeköltözés tényét, egészen a kenyértörésig jutnak el az anyjával, de az apa továbbra is küldi az apanázst. Tamásnak (Kovács Gergő), Luca barátjának már önálló keresete, és a jelenlegi munkájától távol eső életcélja is van, ahogy az igény is erős benne, hogy kedvesével végre kettesben éljenek együtt. Az így felépülő élethelyzetek egyrészt sablonosak, azaz nem kérdeznek visszafelé, hogy miért pont így történt, és történhetett-e volna másként, ugyanakkor súlyosan életszerűek, és valódi, húsba vágó kérdéseket fogalmaznak meg előrefele.

Átadni a hosszú évek tapasztalatával megszerzett értékeket vagy elgondolkodtatni róluk?

A megoldásokra vonatkozó kérdésekhez kapcsolódnak a jelenlévő diákokkal való beszélgetések a diákhitelről, illetve arról, hogy mennyit ér 20 ezer forint, vagy havi 356 ezer, és hogy mit tehetünk, ha az utóbbival megkínál minket az élet, de ennek áraként vágyálmunkat követeli egyszer s mindenkorra.

Noha a jelenetekben meg-megjelenik a tudva tanítás gesztusa, és a jelenetek összeillesztése is érezhetően lejt a közös beszélgetések irányába, a felvetett kérdésekkel kapcsolatban sem a jelenetekben, sem a beszélgetések során nyoma sincsen bármiféle megmondó szándéknak. (Ez alól a diákhitel talán az egyetlen kivétel, ami egy nyílt és a diákok részéről szinte egyöntetűen elutasító disputa után a következő jelenetben egyértelműen pozitív felhanggal tér vissza.) Mindkét drámatanár azzal a bátorító nyíltsággal fordul a fiatalok felé, amely minden helyeslés és bólogató egyetértés nélkül is megerősíti a hozzászólókat. A szerepek bár változnak, de az ebben az esetben eléggé nehezen induló eszmecserét elsősorban Patonay Anita moderálja és bátorítja, és Bori Viktor az, aki finoman provokálva, az igen-ben való elcsendesedést egy esetleges nem felvetésével (és fordítva) meg-meglendíti. A színjátszók is jó érzékkel - civilként ügyesebben, mint szerepből - kapcsolódnak ehhez a tanítani való gondolatbábáskodáshoz.

Az egzisztenciához és a tudatossághoz való három alapállás (az elsősorban a jelent túlélni igyekvő, a jelent élvezni igyekvő és a jövőre is kitekintő) közötti különbség akkor válik törésponttá, amikor a kaparós sorsjegyen közösen nyert egymillió forint sorsáról kell döntsenek.

Erre a végső kérdésre - három külön csoportban közösen alakítva ki egy-egy figura számára a megoldási javaslatukat - ismét a jelenlévő középiskolások adják meg a választ. Az adott diákközösséget noha jól jellemzi, de itt sem az az érdekes, hogy éppen hogyan döntenek, hanem az, hogy mennyire tudnak komolyan játszani a felkínált, elméleti és gyakorlati kérdésekkel. Mit tehetünk mi a pénzzel, és mit ő velünk? Az ötletek felvetésében és ütköztetésében a program alatt folyamatosan fokozódó aktivitásuk mind a játékkedvet, mind a komolyan vételt visszaigazolja.

Hogyan minősíthető az, ami színház is és nevelés is?

A történetek és figurák típusossága, miként maga a típusosság azt sugallja, hogy személyiségjegyeinket anyagi, családi, genetikai, stb. adottságaink határozzák meg (például akinek könnyen jön a pénz, az szórni fogja). Ezzel szemben a tetten érhető pedagógiai szándék szerint a gondolkodni képes ember maga alakíthatja az életét és önmagát. Az Egy millióban – elsősorban a pedagógiai vetület ereje miatt - van metszete ennek a kétféle üzenetnek: ha időben elkezdjük megérteni magunkat és a helyzeteinket, lehetőségünk nyílhat alakítani a sorsunkat.

Ugyanígy van metszete a műfajban együttható színháznak és a nevelésnek is: legyen előadás, vagy iskola, akkor van értelme bármelyiknek is, ha nem ugyanúgy fejezzük be, ahogy elkezdtük. Hogy mi növekedjen eközben – a meglévő mintákba vetett hittel a remény, vagy mintáink közös alakításával a gondolkodás ereje –, az mind a színházban, mind a pedagógiában messze vezető kérdés.

Megannyi kérdést feltéve, és néhányat útra bocsájtva, az Egy millió alkotói jól példázzák, hogy vannak olyan esetek, amikor a kérdés egyben érvényes válasz is.