Az elitgimnázium tizedikes diákjai a helyi Csöngő-patak éteri csobogása mellett élik mindennapjaikat: egymás testén próbálgatják a szerelmet, vagánykodnak, tanulnak, kifeszülnek a szüleiktől. A szcenika kevés eszközzel és abszolút hallással játssza elő az előadás hangulatát: miközben a csörgedezés baljós regiszterekkel szürkül, Polgár Péter díszlettervező sejtelmesen idilli vízfátyola durva krétarajzként folyik ki a játéktér földjére. Az üvegszerű kellékpadok mellett később boros palackok és pisztolyok erősítik a törékenység egész előadáson átívelő képzetét.

Már az első, „szerelmi” jelenet jelzi, hogy valami itt elcsúszott: nem szerencsés együttállás a sikertelen szex és a megvetően felcsattanó szánalom, de a „Szeretlek!” és a lekurvázás is túl közel vannak egymáshoz. A három fiúbarát és a lány diáktárs kapcsolódási kísérleteinek érzelmi alultápláltsága, a fiúk patkánnyal induló, menhelyi kutyákkal folytatódó lőgyakorlatai és az emberölésről tartott alkoholgőzös eszmefuttatásai pedig arról tanúskodnak, mintha ez a valami folyamatosan csúszna tovább. A Csöngő mégsem egy személyes töréspont felé tartó romlástörténet, mivel fókuszában nem a csúszó lélektestek átalakulása, hanem a lejtő áll.

Miközben a történések kronológiája mentén haladunk, fokozatosan válik láthatóvá egy minden tagjában egymás és önmaga idegrendszerét borzoló világ. Nincs pillanatnyi üresjárat sem abban a ritmusban, ahogy az alkotók az elmesélt történetben lévő megszakítatlan feszültséget elrajzoltsággal és abszurd humorral oldják, illetve terjesztik ki felénk olyan effektekkel, mint amilyen például a ránk fogott pisztoly erőteljes (egyébként a jó ízlés határait kísértő) gesztusa.

Feltűnik egy iskola, ahol a nevelés két alapköve a polisz meghatározása nyomasztóan sok egységességgel és minden különbözőség nélkül, és tudni, mi volt Hitler autójának rendszáma Bécs elfoglalásakor. Míg a tanintézmény egyik tanára nem pusztán buzdít az egymáson átgázoló versengésre, de ennek egy kidolgozott koreográfiáját történelemóráin üzembiztosan működteti is, addig az osztályfőnöknő a jócskán felmerülő problémák tudomásul nem vételével próbálja túlélni az óráit. Mult István az előbbihez egy energikusan feminin férfialakra húzza fel a diákjait alázó pedagógus jól ismert pedigréjét (akinek az idegességét a jelenet végén inkább csak lejeleli, érthetővé nem sikerül tennie). Ugyanő az utóbbiban azon túl, hogy a megoldandó helyzetektől rettegő tanárnő groteszkjét hozza létre, ennek a szintén közismert és derültséget keltő tanársorsnak a drámaiságát is érzékelteti. A kettős alakítás nem csupán szellemesen szórakoztató karakterirónia, de egyazon alkalmatlanság különböző megjelenéseként leplezi le a tanári erőtér két végletét. Ugyanennek a világnak a diákpolgárai a bebiflázott egység szellemében közösen félik és vetik alá magukat az „erős” pedagógus akaratának, illetve közösen veszik semmibe és döngölik padló alá a „gyenge” tanárukat. Az előadásban a frusztrálás és frusztráltság körei diákostul, tanárostul, barátnőstül és szülőstül masszív gombóccá állnak össze, ahol a felelősség kérdése is azonnal körbe karikába szaladgál. Itt nem csupán kódolva van a tragédia, de már maga a helyzet az.

Ezt a zárt világot némiképp megnyitja, és ezzel a felvetés súlyosságát is lazítja, hogy a tényleges tragédia valódi ágense (Ruszina Szabolcs egyébként markánsan dermesztő alakításában) félig-meddig kívülről, a klinikai elmebaj irányából érkezik: a három barát egyike, a felbujtó egy éppen kifejlő, szociopata imágó. Noha sejthetően őt magát is ez a gömb darálja be, hozzá mérten mindenki más áldozattá válik. Tettesünk tehát van, ám ebben a színpadi univerzumban a tettestárs és az igazi áldozat tetszés szerint csereberélhetőek. Ugyanaz a naiv, iránynélküli (ezért mindenkire irányuló, aki más, mint ő) gyűlölet robbangat ki Szanitter Dávid alapvetően szerethető, lassabb felfogású figurájából, mint amit Mészáros Tamás hebrencskedő tizenéveséből mos felszínre a víz az igazság pillanatában. Ahogy Alexics Rita szeretetéhségtől állhatatlan diáklány alakja is ugyanezt a megrekedt agressziót éli ki - egyelőre a biológia órai boncolásokon. Mindhárom játszó eltalálja azt az arányt, amellyel úgy tudnak hús-vér részeseivé válni a színpadra állított világnak, hogy közben – e világ meghatározó jegyeként - mégiscsak önálló személyiség nélküli jelenségek maradnak.

Az előadásban ez a bizonyos világ - minden sűrítettsége és karikába görbültsége ellenére - az első pillanattól az utolsóig ismerős marad. Itt-ott leegyszerűsítő képzeteken keresztül, és a felelősség kérdését az iskola felé erősen csáléra billentve a Csöngő egy olyan közállapotot tesz kérdésessé, amely előszeretettel reagál minden számon kérésre egymásra mutogatással. A középiskolás korosztályra élesített előadás, ha önmagában nem is képes erre, a fiatalkori erőszak és a felelősség köreinek közbeszédre bocsájtásával hosszabb távon talán mégis elérheti, hogy előbb törjön a status quo, mint a tizenéveseink.