Egyébként is végtelenül káros dolog az, hogy a színvonalas kultúracsinálás ideája miatt súlyos közpénzekből finanszírozott teátrumok olcsó, jó szándékú, de dilettáns színjátszókkal duzzasztják fel a fiatalítás nevében társulatukat, átverve ezzel mindenkit: a színjátszót, hogy színészet, amit csinál; a nézőt, hogy színészet, amit lát; és a színházat, hogy fiatalított és frissített a társulaton. Ennek megakadályozása természetesen a felelős és kvalifikált intézmény- és művészeti vezetés feladata lenne, igaz, ezt a féket és ellensúlyt a politikai einstand már számos városban átírta. Szegeden, úgy tűnik, saját jogon jutott el az intézmény idáig, és ez talán még kiábrándítóbb. És szó nincs arról, hogy csak az kapjon nagyobb szerepet, akinek komolyan vehető papírja van arról, hogy ő már jelentős színművész, mert ez is marhaság, de vannak objektív határai a színpadi munkának, amiket nem hagyhat figyelmen kívül egy színház sem. És talán a Bob hercegben sem lenne feltűnő a jelenség, ha a színjátszók száma megütne egy kritikus szintet, de nem üt meg.

A Huszka-Martos-Bakonyi darab tényleg egy ártatlan kis semmiség, Angliában vagyunk, ahol a trónörökös az udvari jól nevelt unalom helyett a vérbő tivornyákat választja, és éjszakánként György hercegből Bobbá vedlik át, hogy nevelőjével az éjszakai London hírhedt alakjaivá váljanak. Mi is történhetne a kicsapongások alatt Bob herceggel, minthogy beleszeret egy rangban hozzá cseppet sem illő lányba, amely szerelmet két irányból is fojtogatja az élet: a lányt apja adóssága miatt feleségül kellene adni a hitelezőnek, Bobnak pedig Györgyként el kellene vennie egy hercegnőt. Ez van súlyosbítva egy királynővel, akinek a dinasztia érdekeit kell szem előtt tartania, és rendes uralkodóhoz méltóan csak bárótól felfelé tudja emberszámba venni az embert. A szívszerelem és a kényszerszerelem közti választás – mert hisz', operettben vagyunk – egyértelmű, a választásnak pedig ugyan mi terhe lehetne? Semmi. Az előadás sem aggat magára felesleges súlyokat – sőt, még a szükségeseket sem.

A reménnyel, miszerint legalább tisztességes közönségszolgálat fog zajlani a színpadon, gyorsan fel kell hagyni, szereplőink olyan motorikus egyneműséggel jönnek be a színpadra és tűnnek el aztán a takarásban, mintha a Bob herceg szcenírozott koncertváltozatán lennénk, nem is színházban – ez az érzésünk aztán többször előjöhet még az este folyamán, amikor egy-egy dal után a szereplők még ki se mentek, amikor az új garnitúra már érkezik be, de egymásról nem vesznek tudomást. Ehhez impozáns látványt nyújt Menczel Róbert részleteiben is gondosan szerkesztett udvari előcsarnoka a hatalmas – és, gondolom, az előadás fő szimbólumát adó – Szent György és a Sárkány szoborral a közepén, amely azonban csak látványként, és nem díszletként használtatik (az előadás másik színpadképe, a londoni utca már nem tartalmaz ilyen igényeket a truvájra, illusztratív és ekképpen funkciójának megfelel). De igazából a koncert sem stimmel, mert a máskülönben remekül muzsikáló zenekar ezen az estén olyan haloványan és visszafogottan játszik, mintha hímestojásokat bugyolálnának kelletlenül a hangokkal, aminek praktikus oka van: nem akarják túlharsogni a színpadi hangokat, amelyek érthetetlen diszkrécióval jönnek létre, mintha azok nem jelentenének közügyet, pedig hát mi is ott lennénk.

Tisztesség ne essék szólván, Ács János rendező nem fáradozik azon, hogy helyzetbe hozza színészeit, akik ezért jobb híján átélten próbálnak az előszínpadon énekelni, többnyire kissé tanácstalanul, de kitartóan. Rácz Tibor képes a körülmények ellenére felismerhető karaktert markírozni figurájából: a herceg nevelőjeként egyszerre tud lojális és humánus is lenni, és a szerelmet magától értetődően, de giccs nélkül tudja a kötelesség elé helyezni, ugyanakkor sokkal izgalmasabb lenne ő maga is, ha hajdanvolt beteljesületlen szerelme, a királynő Vajda Júlia megformálásában túl tudna mutatni az előkelőségbe belemajmuló királynőn, és ennek béklyóit is meg tudná fogalmazni (erre a szerzők adnak egyébként nyelvi apropót is, a királyi többes erőltetett használata azonban teljesen kijátszatlan marad). De legalább meg lehet róla fogalmazni valamit, mert Taletovics Milán gárdakapitánya, Laczák Boglárka Viktória hercegnője (őt kellene hivatalosan elvennie a trónörökösnek) és Széles Flóra Annie-je (őt szeretné elvenni a trónörökös) prózai értelemben a fikciós realityk szereplőire emlékeztetnek, amit talán ellensúlyozni tudnának a hangi adottságok, de ezek sincsenek kidolgozva. Szélpál Szilveszter Bob hercege is annyival tudja ezt felülmúlni, hogy fizikailag hercegszerű, szerepdifferenciálás pedig ugyan csak fizikailag történik (Bobként és Györgyként is ugyanazt a figurát látjuk), de Szélpál a lelkesedést legalább színpadi jelenlétté tudja formálni, és ezen az estén ez sem kevés. Főleg annak fényében nem, hogy a tömeget jelentő gárda tagjai gyakran olyan megszeppentek, mintha a zánkaalsói műkedvelő közösség lánykórus szülői szakszervezetének férfi tagjaiból verbuválódott volna össze, nem pedig katonákból, pláne nem elit katonákból.

Az előadás szerencséje, hogy ezek a jelenségek még így kumulálva sem súlyosbítják a helyzetet addig, hogy botrány legyen, az operett ehhez hálás műfaj, mégiscsak szól a zene, meg olykor táncolnak a színészek (igaz, a koreográfusra meglehetősen ritkán tartott igényt a rendező, akkor is többnyire méterre vágott koreográfiák voltak elvárva Varga Józseftől), és a sok-sok szereplő és dal megosztja a fókuszt. A három bohókás karaktert (Plumpudding borbélyt, Gipsy péket és Pickwick kocsmárost) például hálásan fogadja a közönség, ők legalább színpadilag értelmezhető módon próbálnak mórikázni, még ha nem is teszik ezt különösebb sikerrel, szellemesen meg pláne nem.

Igazából a Bob herceg észrevétlenül bele tudna simulni az érvénytelen és semmitmondó előadások sokaságába, amikbe országszerte számtalan helyen és igen nagy mennyiségben bele lehet futni, ha nem emelné ki mindebből az a tény, hogy a Szegedi Nemzetiben a művészeti vezetés ilyen fokú hiánya eddig nem volt ennyire szembeötlő. Most az lett, ezért a kiemelt szerep.

(2013. december 20.)