Ez tökéletesen kitetszik többek között Benedek Mari pirosas-bordós és fekete színű bőr- és nejlonjelmezeiből (néha felbukkan egy-egy széldzseki is), amiknek ugyan van némi 17. századi utánérzetük, de alapvetően kortalanok, és így korokon átívelőek, miközben pontosan jelzik az adott karakter társadalmi hovatartozását. Legalább ilyen sokrétűen működik Antal Csaba degeszre tömött homokzsákokból és pár gumifarkasból összeállított díszlete, amelynek kezdeti egyszerűsége és puritánsága némi vízpermettel, valamint Payer Ferenc fokozatosan erősödő fényjátékával megtámogatva egészen elképesztő, szemkápráztató képeket produkál a produkció második felében – néha végtelenné, máskor meg nyomasztóan szűkké, megint máskor hatalmas erdővé és megint máskor kietlen pusztává változtatva a fóliával leterített és homokkal lepett, sötét és üres színháztermet.

Ahogy változik a tér érzete, úgy változik a jelentése is. Mindez úgy megy végbe, hogy Horváth Csaba rendezése nem hangsúlyoz jelentéseket, nem megmagyaráz, hanem játszik az általa kiválasztott eszközök és szabályok szabta keretek között. A homok néha maga a homok, néha földbirtok, néha hazaföld, néha mocskos sártenger, néha belülről bomlasztó agresszió, néha meg sírföld, a homokzsákok a kezdetekkor tekintélyt parancsoló erődítményt képeznek, majd fokozatosan az írek – akik az angol katonák által lefoglalt földjeiket próbálják visszaszerezni – panaszleveleivé lesznek, majd terhekké, végül pedig már csak romos, gyűrött, üres zsákok. Máskor csak a mozgáshoz, meg az emberi viszonyok kifejezéséhez szolgáló súlyok és eszközök ezek. A farkasok is, a maguk konkrét megjelenésében bírnak némi misztikummal, hogy belső, vérengző fenevadak, zabolátlan írek vagy valóságos ír farkaskutyák megtestesítői ezek a gumiöntvények, az mindig az adott szituációtól függ - és bár nem mindig tűnik világosnak a jelentés, a játékosságnak hála az ember efölött könnyedén átsiklik.

Ahogy sűrűsödik a látvány, úgy sűrűsödnek Horváth koreográfiái is, egyre nagyobb elánnal támogatják a szituációkat és a karaktereket a mozdulatok, mozdulatsorok, mindig jó érzékkel tapintva rá a viszonyok lényegére – mindvégig kizárólag árnyalnak, extra mesélő funkcióval bírnak, és így szerencsésen nincsenek agyonterhelve jelentéssel. Ebben a sokrétű közegben pedig meggyőző magabiztossággal és koncentráltsággal léteznek a színészek. Ostorházi Bernadett erőteljes és érzékeny Madeleine, aki kiáll szeretteiért, elveiért, és ez mindenek felett így van, kerüljön bármibe – a színésznő pedig remek egyensúlyt tart az így születő szélsőségek között (van abban valami ördögi, ahogyan Madeleine-ből, az addig kimért, merev nőből egyszer csak előtör az ír boszorkány, és elátkozza Sturmant, mert az nem engedi szabadon Killiane-t). Andrássy Máté pontosan, fegyelmezetten adagolja Robert fokozatos lelki leépülését, ahogy begyűrűzik szívébe a félelem és a megfelelésvágy, ahogy egyre inkább elhiszi: a kompromisszum, amit megkötött, saját döntése volt – nem rest még feleségét sem beáldozni csak azért, hogy ne kelljen szembenéznie rettegésével. Ostorházi és Andrássy összjátéka pontosan festi le a szerelmesek útját, ahogyan a kezdeti, egymás iránti felelősségvállalásból fokozatosan teljesen elhidegülnek egymástól, ugyanúgy szembefordulva a másikkal (ami gyerekükbe is kerül), ahogyan az írek és az angolok, illetve ahogyan a katolikusok és a protestánsok teszik ezt.

Földeáki Nóra kötelességtudó és szerető Killiane, Kádas József Pierce-e magányos, de kitartóan, zsigerien ellenálló, a színész szimpatikussá tud tenni irredenta nézeteket is – és ez izgalmas gondolati játékra ad lehetőséget –, Pallag Márton emberi mértékkel adagolja a túlélésért küzdő, szintén kompromisszumokat kötő Solomon minden kis ügyeskedését, Zarnóczai Gizella sziklaszilárd, félelmeket legyűrő, de mégis hozzánk közel álló Susaneh, Krisztik Csaba pedig sokszínűen, játékosan, a gesztusokkal és indulatokkal szabadon játszva mutatja be Sturman logikusnak tűnő, katonai és felsőbb érdekekből táplálkozó nézeteit – mármint, hogy miért kell az íreket kitelepíteni –, aztán a maszkot is lerántja, és kiderül: csak egy rasszista, emberektől undorodó tisztet látunk, aki egész egyszerűen felsőbbrendűnek tartja magát. Nagy Norbert e.h. skót dudás csecsemőjének gesztusai az előadás legszórakoztatóbb pillanatait adják, Fehér László e.h. kisebb szerepekben mutatott elszánt, robusztus színpadi jelenléte pedig energiával és kiszámíthatatlansággal tölti fel a levegőt – nagyon mulatságos az áttelepítési főbiztos, aki könnyedén idézi fel az átláthatatlan hivatali protokollok szülte abszurd helyzeteket.

Kétség nem fér hozzá, hogy a Forte Társulat tagjai közül mindenki tudja, mi a dolga, és hogy átgondolt fokozatossággal építkezik az előadás, azonban a nézői figyelmet fenntartó gesztusok száma nem magas a produkcióban. Nem a kreativitás hiányáról van szó, inkább arról, hogy a jelenetek sokkal több ideig tartanak, mint amennyire rétegzett és árnyalt egy-egy szituáció vagy viszony (dramaturg: Upor László), és a humor is csak ritkán üti fel a fejét a darkra vett, hideg közegben. Időbe telik, mire igazán megleli magát a produkció: mintha a történet eleje csak afféle alapozás lenne, direkt kapnánk időt kihámozni a szövegekből, hogy ki-kicsoda és kivel van, ami valahol jogos, hiszen egyáltalán nem egyszerű az alaphelyzet, és biztos nem keni-vágja mindenki az 1640-es és '50-es évek Angliájának történelmét, de némi izgalom, feszültség akkor sem ártana a felütéshez – és egyébként is: ami fontos egy történetből, azt az ember idővel úgyis megérti.

Máskor meg igazán magával ragadó a hangulat, amiben nagy szerepet játszik az Ökrös Csaba szerezte, íres dallamokból építkező élőzene, aminek – talán a hegedűnek, talán a minimalizmusnak hála – van némi magyar népdalos érzete. Ezt a magyar-feelinget erősíti az irredenta Pierce arcára festett ír trikolor, ami egy-egy hirtelen pillantás erejéig kísértetiesen hasonlít a magyarra.

Bár az előadás hosszabb önmagánál, a történet, ahogy begyűrűznek egy közösségbe a vallási és politikai ellentétek, sőt, ahogy ez begyűrűzik egy házaspár magánéletébe, szerelmébe, ahogy a szeretetből távolságtartás lesz, majd ahogy egyre inkább forrong a zabolátlan gyűlölet – miközben a produkció nem tör pálcát egyik fél felett sem, vannak irányítók és vannak elszenvedők, de minden indíték egyaránt érthető – nagyon ismerősnek tűnhet a számunkra. Hiába kevés a konkrétan hozzánk szóló gesztus, az érzet megvan, különösen a záróképben: amikor tényleg dobog előttünk a föld, valami nagyon elemi, zsigeri pillanat születik meg. Lehet fejtegetni a szimbólumokat, de nem ez a lényeg, inkább az, hogy az emberben akaratlanul is feldereng, hogy ennek a föld-újraosztásos, nézetek mentén kettészakadós, politikai érdekek irányította történetnek mi valahol a felénél tarthatunk.

(2014. március 2.)