Ahogy belépünk a játéktérbe, a Trafó fehérrel szűkített színpadán – arcát egy spánielekről szóló kézikönyvvel kitakarva - egy félmeztelen férfi már javában mozog. A csípőficam és az elemes plüssállatkák legkisebb közös többszöröseként formálódó mozdulatai elnyúlva illeszkednek az akusztikus döngöléshez. Miután elveszi arca elől a könyvet és leül, olyan mosolyt nyit ránk, ami innentől kezdve megannyi viharverésen keresztül, hol az ő arcán, hol bennünk, hol a levegőben, de mindvégig és még azon is túl megmarad.
Különböző alakok érkeznek sorban, akik emberek és emberi rejtekhelyek széles spektrumát vonultatják fel. Van egy lány, aki bundakabátja kapucnijába befordult arccal úgy érzi, mintha az élet csiklandozná, e nélkül talán saját pozőrségének elképzelt látványa rántja görcsbe. Másikjukon fel-le csúszkál a napszemüveggel felszorzott, csevegő kacérság álcája. Olyan is akad, aki hangulattól függően pulzál az energikus lazaság és az enervált kelletlenség között. De megjelenik a feloldódni képtelen, túlérzékeny idegrendszer egy robusztusabb hímnemű variánsa is. A többszöri sikertelen kísérlet, hogy valaki megszólaljon a középpontban elhelyezett mikrofonállványon keresztül, és a szórványos maga-megmutatások már gyanússá teszik, amit aztán a magakelletés egy sodró lendületű, parodisztikus csoporttablója tesz nyilvánvalóvá: ez az előadás általában az előadásról, éppen erről az előadásról és az előadókról szól. A színpadra beemelt valóság ilyen fokánál mindig fennáll a veszély, hogy bármennyire is gazdag legyen befelé az ábrázolás, kifelé nem történik semmi. Miért is érdekelne minket az, ahogy színházi emberek egy csoportja saját lényét és előadói kihívásait próbálja összhangba hozni?
Réti Anna és Ido Batash nem kifordítja felénk a színházat, hanem egy lélegző metaforává teszi, ahogy játszói sem egyszerűen előadják önmagukat, hanem mintegy felajánlják saját maguk felmutatását. A táncos képzettség különféle fokain (a balettművésztől az énekesig) álló performerek üdítő öniróniával forgatják ki és be maszkjaikat, próbálnak közeledni egymáshoz az álarcosság és a maszktalanság legkülönbözőbb variációiban. Nem pusztán magunkra ismerhetünk és magunkba kérdezhetünk a hordává alakulás szilajságában, vagy a pózaikkal és önmagukkal vívó lelkek látványában, és még csak nem is egyszerűen előképet kapunk ehhez a magunkba szervezett utazáshoz. Egy visszatérő jelenetben egyikük szavakat gyűjt – többek között a nézőtérről - a dobozába: van, amit beenged oda, míg más névszókat őszinte mosollyal utasít el. Ahogy ez a játék az én határőrizetének minden rossz lelkiismerettől mentes gesztusa, úgy az egész koreográfia mosolygó játékossága – nálunk talán sosemvolt és pláne nincs – megértéssel szemlélteti az ego útkeresését és útvesztéseit. Anélkül teszi láthatóvá a pőre lélek kínját, hogy a maszkokat a fél arccal együtt tépné le, ahogy a maszkabál gyanús elragadtatottsága mellett a találkozások kristálytiszta eksztázisát is láthatóvá teszi.
A prózai színházban karakterépítő, a kortárs táncban általában rezzenéstelen tekintet, amikor bizonyos pontokon a nézőtér felé fordul, oda-vissza átjárhatóvá válik. A benne lévő elfogódottság nélküli nyíltság sem nem érdeklődik, sem nem leplez, sem nem közöl semmit: egyszerűen nézésre bátorít, látásra ösztönöz. És ha a látnivalót (ahogy azt fel is sorolják) éppen Jasmine-nek, Laurának, Péternek, Pawelnak, Ricardónak és Bandinak hívják, ők maguk legalább annyira rácsodálkoznak ezekre a hangzásokra, mint amennyire bemutatják egymást velük. A színpadi alakok és történések sajátos igazságát az önazonosság egyre nyilvánvalóbb érzete és a nézőtér felé megnyitott, személyes optika adja. Eközben az előadó és az előadott közötti hártyavékony határ mindvégig megmarad: ők hatan önmaguk helyett itt most önmagunkat mutogatják.
Végül az egyik széken kint hagyják előttünk a könyvet, amit pótarcként akárki maga elé kaphat, vagy megtudhat belőle szinte bármit az angol cocker spánielekről. Elbújni és látszani lehet, dönteni kell, de lám, mindez talán ólmos hideglelés nélkül is megtehető.
(2014. február. 27.)
