Ez az egyediség viszont vissza is üt. A Száraz ugyanis esztétikájában nagyrészt a román színházi hagyományokra épül, sőt, önreflexíven pont ennek a veretes, fekete-fehér alaptónussal, alulvilágítottsággal és jelentéses transzcendenssel, sokszor felszínes, hatásvadász szimbolizmussal operáló színházi nyelvnek a paródiáját kívánja megfogalmazni. Van is sok fehérre meszelt arc – kedvelt stilizálási eszköz a román színjátszásban – és szélsőséges érzelmi kitörések – olyan hangterjedelemben, ami még egy sportcsarnokot is játszi könnyedséggel telítene csordultig, nemhogy a Jurányi alig pártízfős kamratermét. Ezek körülbelül olyan elemek, mintha nálunk a kosztümös Shakespeare-hősök kimérten gyúrnák lírává a jelentéktelen kötőszavakat is, miközben méltóságteljesen próbálnának alámerülni a Sztanyiszlavszkij-iskola dogmáiban. Lényeg: a társulat előadása formai elemében egy olyan esztétika paródiájára épít, ami nálunk széles körben nemigen ismert, és ezzel máris hendikeppel indul a produkció Budapesten. Nem is igazán működik az előadás humora.

Ugyanakkor végtelenül szimpatikus, ahogy a társulat ehhez a poros, üres formalizmushoz és öncélú hatásvadászathoz nem a totális tagadást választotta viszonynak, hanem a tartalommal való feltöltését tűzte ki célul. Nem (csak) kifigurázni akarja, hanem téttel kívánja használni az elemeit, nem kidobni, hanem leporolni szándékozik, és ez feledteti egy kicsit azt az egyébként nehezen elhanyagolható tényt is, hogy ebben nem jár átütő sikerrel. Bartha Lóránd darabja ugyanis nehezen követhető, és ugyanúgy jelentéses szimbólumokkal, ki nem bontott, asszociatív mondatokkal és stilizált cselekménnyel rendelkezik, mint az esztétikai kritika tárgya, így a Szárazban a stilizáció ugyanúgy hideg távolságtartássá változik a valóságtól, mint ahogy az oly gyakran másutt is megesik. Nem tudjuk meg, hogy ki volt Száraz, akinek a temetésére furcsa, a mrožeki figurák érkeztek – csak annyit tudunk, hogy Száraz, aki egy zongoraművész, vélhetően a Művészet megtestesítője, de ez egy gegnél nem mutat távolabbra –, és azt sem, hogy igazából a temetés után merre megy tovább a történet. Azzal persze semmi baj nem lenne, ha posztmodernül zakatolna a dramaturgia, a probléma, hogy minket nem ültetnek fel a vonatra. Amiért mindez mégsem válik érdektelenné, az az ezerszázalékos alkotói jelenlét, és a folyamatos igény az önreflexivitásra.

Mert az a típusú színészi jelenlét és mindent kitöltő, önmagában is súllyal bíró koncentráltság, amivel valamennyi színész a színpadon létezik, már önmagában megér egy estét, és hiába nem érteni, hogy Müller Henrietta miért bohóc az egyik pillanatban, és miért lesz Schön Magdolna a másikban, ha mindkettő ezer fokon égve teszi, és a bohóc infantilis formalizmusában is ugyanolyan felszabadultan mozog, mint a derült égből villámcsapásként előkerülő drámai kifakadásban. Ez a tolakodás nélküli magabiztosság, ami mindegyik szereplőre igaz, azt mutatja, hogy van releváns mondanivalójuk az alkotóknak, csak a csatorna, a hogyan még nincs meg hozzá igazán. Bartha Lóránd rendezése főleg az érzelmi szélsőségeknek a meseszerű abszurddal és a valós valósággal történő összekapcsolásával marad adós, mert egyébként van miről beszélnie neki is és a társulatnak is, és jól ismeri azt a színházi nyelvet, amin beszélni szeretne, de alkalmazni, a tartalom szolgálatába állítani még csak korlátozottan tudja. Akadnak az előadásban luftok, mint a népmesei bevezetés az Ördöggel és a napfelkeltét elhozó Kántorral – a székely-feelinges mesei keretet nem sikerül megteremteni –, és gyermekbetegségek is, mint a félúton önmagába forduló dramaturgia és a hangsúlyok elmaszatolása, amivel végül elvész, hogy tartalmát tekintve pontosan miről is akart beszélni a társulat (talán a szerelemről, talán a művészetről, talán a nemzetiségek együttéléséről, talán minderről együtt, talán valami másról).

De az előadás minden pillanata színház, hangulata erős, amit a népzenei motívumokból építkező zenekar olyan markánsan alapoz meg, hogy az emberben könnyen felmerülhet: lehet, erre kellett volna építeni az előadás koncepcióját is, mert könnyen valami olyasmi keveredhetett volna ki belőle, mint Pintér Béla Parasztoperája mármint jellegét tekintve. Az ilyen részletek mutatják azt, hogy hiába nincs meg a nagy egész, a lehetőség megvan benne arra, hogy ha nem is feltétlenül most, de majd egy következő vagy azutáni munkában összeálljon. Úgy tűnik, a tehetség minden fronton megvan hozzá, és elszántságból sincs hiány. Érdemes lenne folytatni.