A Rendszerhiba ott veszi fel a fonalat, ahol a verbatimszínházi eszközökkel készült TTT leteszi: a diákoknál. Ez nem dokumentumszínház, hanem fikciós és dramatizált, ám ennek is maximálisan a valóság az alapja. Hogyan működik az iskola, mit jelent a nevelés fogalma, milyen viszonyban állnak a felnőttek (szülők, tanárok) a gyerekekkel? Hogyan mászik bele a debilizált társadalom a diákok életébe? Hogyan válnak az ideológiai közhelyek, a politikai szándékok, a korszerűtlen és ostoba szabályok szorító keretté, amely egyszerűen szétfeszíti magát a lehetőséget is, hogy a tanár tanár, a diák diák tudjon lenni? Az _általában_ kontraszelektált, motiválatlan és egzisztenciális félelembe taszított pedagógustársadalom milyen képet mutat a jövő nemzedékének? Hogyan rekeszti ki a nemzeti egység nevében a más nézőpontot képviselőt a közösség?

Látunk ünnepség közben vezetőt leváltó polgármestert, diákok közötti szexuális kapcsolaton csámcsogó, végtelenül kínos fegyelmi tárgyalást (amelyen a diákok viselkednek a leginkább felnőtt módjára), politikai akarattal egyházi intézménnyé alakított iskolát, frusztrált, kétségbeesett tanórákat, félreértelmezett jelmezbált, a Szózatot harsogó, ám szellemét megtagadó ünnepélyt, miközben az egész előadás hátterében ott lebegnek a korosztály legfontosabb kérdései, a hogyan továbbtól a közéleten, a világnézeti ügyeken, a dacon, az ellenálláson, az érdektelenségen és a testiségen át, a Nemzet Bölcsét megtestesítő Hoffmann Rózsáig minden. (Most már nyilvánvaló: Hoffmann Rózsa a magyar kabaré egyik történelmi alakjává válhat. Nem kell semmit változtatni a szövegein, egyszerűen csak felolvasni: a Magyar Pedagógus ikonalakja rajzolódik ki általa, és bármilyen nézőtér a harmadik-negyedik mondat után egyszerre dől a röhögéstől és szörnyülködik a beszéd gondolati sekélyességén. És ehhez semmiféle hozzáadásra, karikírozásra, de még csak kontextusra sincs szükség: önmagában ilyen. Hálás tárgya a kritikának, sőt afféle önkritikai perpeetum mobile.) A produkció hangsúlyozza: mindennek oka van, semmi nem önmagában álló, a motivációk megvannak, az összefüggések is láthatóak, a következtetést azonban a nézőre hagyja (dramaturg: Végh Ildikó). És amit látunk, minden ízében színház, sokféle megközelítésben, a játszók nem csupán szövegek előadásával operálnak, hanem tudatában vannak annak, hogy a teljes test eszköz a színpadon, és merik használni is, vannak szinte csak mozgással dolgozó jelenetek, van zene, van ének, és a színjátszás, szerepjáték színvonala is megugorja a lécet, kifejezetten élnek egyes figurák, jellemző mozgásuk, hangjuk van, a színlapból kiolvashatóan Ötvös András közreműködésével jött létre a produkció, gyanítom, az ő keze és energiája van a dologban.

Hangsúlyozottan nem színészi készségekről beszélek most – legfeljebb részben, noha vannak kifejezetten e tekintetben is tehetségesnek mutatkozó fiatalok is –, hanem egy együtt dolgozó csapat erejéről, egymást húzásáról, közlésvágyáról, motiváltságáról, önkifejezéséről, és mindennek a felvállalásáról, amely a színházi közeget itt kétségtelenül megteremti. (A játszók, Antal Bálint, Bódi Zsófia, Brozsek Niki, Csata Hanna, Deli Szófia, Ertl Zsombor, Kertész Janka, Lengyel Benjámin, Sosovicza Anna, Szabó Tamás, Szilágyi Diána, Törley-Havas Sára, Vágvölgyi Gábor, Wrochna Fanni javarészt az "iskolai ünneplőruhaként" definiált fehér ing/blúz, sötét nadrág/szoknya kombóban játsszák az előadást, nota bene egy könnyed és szellemes dal erejéig a Kaposvári Egyetem öltözködési szabályokat előíró bornírtságáról is megemlékeznek.)

Szóval a közösség ereje működteti a produkciót, mintegy igazolva az előadást indító, kissé suta vitát a nevelés közegéről, feladatáról, illetve a gyerekek jövőjének szociális körülmények általi determináltságáról, amely gesztusként fontos, és ugyan nem mutat túl alapvető közhelyeken, mégis valóban szükséges, a közügyeinkről való közös gondolkodás lehetőségének és feladatának jelzéseként. Gyanús, hogy a közönség mintha nagyon egyetértene az oktatásról való szülői-társadalmi igények kapcsán, lehet, hogy ha a részletekbe belemennénk, nem lenne olyan egységes a kép. Hiszen – és az előadás is erről szól – az ördög a részletekben rejtezik. Most mintha ez az ördög nagyon rátelepedett volna ezekre a részletekre, hiszen az egyik legfontosabb állami feladat, a közoktatás – ha nem is diszfunkcionális, mint az azt fenntartó és üzemeltető rendszer – nem látja el jól a feladatát. Ebben, úgy tűnik, konszenzus van. Márpedig ez a mi felelősségünk, hiszen tudjuk: a system errort szükségszerűen a shutdown követi. Nem biztos, hogy meg kéne várni, míg elölről újra kell telepíteni az egész rendszert. De lehet, nincs már más lehetőség.

_(2014. március 9.)_