Az alapszituáció sajnos mindenképpen ismerős, könnyen elképzelhető Magyarországon is: egy iskola az anyagi csőd szélén áll, és ha nem akad valahol egy nagyon gazdag, jótékony támogató, akkor lehet lehúzni a rolót. Hogy megoldást találjon a krízisre, az igazgató összehívja az iskola fontosabb embereit: a tesitanárt, a lengyeltanárt, praktikus okokból az angoltanárt és a tekintélye szempontjából szintén fontos Krisi atyát. Illetve az igazgatónak már van megoldása az iskola egyik volt diákja személyében, aki Izraelben él és vélhetőleg dúsgazdag, nem mellesleg pont a napokban jelentkezett be hozzá e-mailen. A terv kész: meg kell hívni, kell neki szervezni egy ünnepséget, hatalmas felhajtással, látványosságokkal, előbányászni az általa kért információkat, és már folynak is a milliók a suli bankszámlájára. Csak ott a kérdés: hogy kell vendégül látni egy zsidót? Mi az, ami sértő, mi az, ami sok, mi nem veri ki a biztosítékot az embereknél, a politikában, egyáltalán, hogy kell ezt csinálni? A bili szépen lassan kiborul, és kiderül, hogy nem egyszerűen csak nem kóser a helyzet, a tanárok nem csak, hogy nem látnák szívesen a férfit, de lengyelek kontra zsidóság témakörben bizony rengeteg elszámolni és bevallani valójuk akad - mindegyiküknek, kivétel nélkül.

Artur Pałyga darabja ugyan egy lengyel kisvárosban játszódik, hősei lengyel tanárok, de hiába a sokszor hangsúlyozott földrajzi távolság, semmit nem érezni belőle – és nem csak azért, mert nekünk is hasonló történeteink vannak, hanem mert társadalmunk, nyilvánosságunk közgondolkodása sem tűnik sokkal szolidárisabbnak annál, mint amit a színpadon látunk. Már maga a felvetés is furcsa: szolidárisnak kell lennünk egy más vallást gyakorló emberrel, néppel – miért kéne erre külön figyelmet fordítani, miért nem ember áll ember előtt? Szabó Máté rendezésében a két nemzet összemosódását erősíti Cseh Renátó a kései szocializmus ittragadtságát jelző díszlete, poros asztalokkal és neoncsövekkel, a jelmezek is ismerősek, és közben simán hihető, hogy a lengyel tanároknál is ez a hétköznapi viselet (tesitanár focimezben és farmerben, a -magyar- lengyeltanár szürkés ingben, az igazgató zakóban, a fiatal angoltanár meg trendi cuccokban jár).

Mégsem a látvány a fő húzóerő, sokkal inkább a karakterek köszönnek vissza, amikor, felidézve tanárainkat, elkezdünk turkálni iskolás emlékeink között. És a köszönés szó szerint értendő, ha más nem, hallomások alapján mindenki játszi könnyedséggel össze tudná állítani létező emberekből a színpadon látható tanári kart (az ismerős jelleg vélhetően köszönhető Tamási Zoltán pontos dramaturgiai munkájának is). Mucsi Zoltán igazgatója a túlélésért és a fennmaradásért küzd, igyekszik valamiféle szellemi motorja lenni kollégáinak, ami meglehetősen abszurd, röhejes helyzeteket szülő logikájának és mások lenézésének köszönhetően aligha jön létre. Tekintélye kizárólag pozíciójának köszönhető, lételeme a lavírozás, a túlélés – a színész pedig pontosan érzékelteti a karakter mögött meghúzódó totális kiüresedettséget és megkeseredettséget (ez az ember valószínűleg tökéletesen tisztában van önmaga jelentéktelenségével és kilátástalanságával), valamint kihasznál minden ebből fakadó humort és komikumot.

Egri Kati lengyeltanárnője maga az értelmiségi kívülálló, akinek mindenről megvan a véleménye, bármikor odaken egy elmés, tűpontos fricskát, de önmagának soha nem tesz fel kérdéseket, csak megússza azokat. Katona László tesitanárjának otrombasága, energikuma és körülményekkel nem foglalkozó lendülete mindvégig emberi marad, ami javarészt annak köszönhető, hogy a színész logikusan építi fel karaktere minden mondatát (még az is hihető, hogy bár csuklóból tolja a jól betanult zsidóösszeesküvés-elméletet, ő valójában tényleg nem érzi magát antiszemitának – pedig nagyon is az, de ezt már csak mi tesszük hozzá, hiszen követjük a gondolkodásmódját), amikből átsüt a józan paraszti ész. Sárközi-Nagy Ilona angoltanárnője megérthetően értetlen, nem ismeri olyan jól a lengyel nyelvet, hogy azon mindig hibátlanul ki tudja magát fejezni, hogy fel tudja fogni, az egyes mondatok mit jelentenek - a színésznő pedig képes erre felépíteni egy butának látszó, de korántsem ostoba figurát. Tamási Zoltán atyája vélhetően még egy jól menő üzletembernél is elfoglaltabb, kapásból két mobillal jár, miséből esküvőre, keresztelőből temetésre csapódik, miközben hite vélhetően leginkább a bibliai szövegek ismeretére szorítkozik, nincsenek mögötte valós gondolatok és elképzelések, csak a felszámolt egyházi adó.

Olyan emberi, ahogyan ők együtt léteznek, ahogyan abszurdabbnál abszurdabb helyzeteket teremtenek a "hogyan lássuk vendégül volt diákunkat, aki zsidó?" kérdés tematizálta ötletelés közben, ahogyan összevesznek és ahogyan ezek a konfliktusok szépen lassan kiadják, hogy itt bizony mindenkinek megvannak a jól bejáratott előítéletei – nem feltétlenül szándékosan, legtöbbször csak így hozza a helyzet. Mindenki vagy végignézte már egy zsidó meghurcolását, vagy egy emlékmű meggyalázását, vagy vállaltan, elvből, vagy csak a vallásából, nem bevallottan gyűlölködik. De ugyanilyen sáros a témában a fiatal tanárnő is, aki ugyan nem élt még – és állítólag alig hallott azokról az időkről –, amikor vallási okokból hurcolták el az embereket, azonban haszonélvezője az eseményeknek: a nagypapája abból gazdagodott meg, hogy eladta a deportált emberek után üresen maradt lakásokat (az angoltanárnő ezt pontosan tudja) – na, és itt például már lehetetlen elvonatkoztatni, ez konkrétan nálunk is megtörtént (ahogy szerintem minden önvallomásként elhangzó történet).

Az önvallomások néha túlnyúlnak önmagukon, sőt, önismétlésnek is tűnnek, amikor a szereplőkből egymás után törnek ki az elnyomott, titkolt történetek, de a szövegek tartalma, az egymásra licitáló replikázásból adódó didakszis, valamint a didakszist erősítő alaphelyzet (a színészek velünk szemben ülnek a félkör alakú asztalnál, így végig nekünk vagy felénk beszélnek) ezt általában képes ellenpontozni. Ezáltal bennünk elevenednek meg a történetek, amiknek valahogy mindig az a vége, hogy ezek az emberek a szavak szintjén szeretnének leszámolni az előítéleteikkel, ennek érdekében be is ismernek dolgokat, de az eredmény valahogy mindig a kényelmesebb út, és valójában nem változik semmi.

Ettől olyan rettentő és meghökkentő A zsidó: itt mindenki antiszemita, így vagy úgy, de mindenkiben ott lapul valamiféle eleve elrendelt gyűlölet. Persze, ezt mindenki tagadja, mindenki szeretné levetkőzni, csak hát amikor konkrétumokra kerül a sor, valahogy sohasem arra billen a mérleg – még ennek tudatában is szíven üti az embert a szavazás eredménye, amikor a tanárok arról voksolnak, hogy átkereszteljék-e volt diákjuk nevére az iskolát a támogatásért cserébe. Bár az előadás nem lesz húsbavágó (ugyan a néha feszültséghiányosan villogó neon jelzi, hogy itt valami nagyon nem stimmel), amit bennünk hagy, az mégis ijesztően fájó: a közbeszédben tagadott antiszemitizmus, a másik nemtől, fajtól, vallástól, származástól mentes megítélése, horribile dictu elfogadása csak üres frázis, valamiféle elvárásnak való megfelelés – mert mégis milyen lenne kimondani, hogy utálunk egy népcsoportot, az annyira még nem trendi. Hogy miért fontos a téma, amikor a szélsőjobboldali párt zsinagógában tart pártgyűlést, amikor a Parlamentben felvetődik, hogy gyűjtsék össze, kinek mi a vallása, amikor a homoszexualitás megvetés tárgya? Hát az önmagáért beszél. Az előadás remekül példázza, hogy így is élhetünk. Csak aztán nehogy egy napon elpattanjon egy ér és őszinteségi rohamban törjön ki mindenki. Nehogy kiderüljön, hogy mi sem azok vagyunk, akinek mondjuk magunkat.

(2014. március 7.)