De ebben az előadásban már megdöbbenti az embert, hogy nem írói kreációkat adnak elő a színészek, nem a valóság elferdített és torzított transzformációja zajlik, a verbatim itt nem jelleg vagy műfaj, hanem formaalkotó kiindulópont. Ugyanis szinte eldönthetetlen, hogy nevessen vagy sírjon az ember azon, ahogyan ma iskolaigazgatók az évnyitó/évzáró/ünnepi beszédeiket fogalmazni gondolják, ahogyan ma az újonnan beszerzett iskolarendőrök a diákokhoz viszonyulnak, ahogyan a Mindenható Központ, a Klebelsberg Intézményfenntartó, a KLIK kezeli a feladatát: a hozzá nem értés, a szakmaiatlanság, a megfelelésvágy és a dilettáns ostobaság ordít a színpadról. Félreértés ne essék: a TTT 2013/14. nem bírálja vagy kinevetteti az oktatás- és neveléspolitikát, hanem kritikus tükörbe teszi, furcsa (vagy korábban furcsának ható) jelenségeket helyez egymás után, és nem önmagukban az egyes komikus, sajnálatos esetekben, hanem így összességében alakul ki egy riasztó keret, amelyből a működésképtelenség, illetve a funkcióidegen működés jellemzése olvasható ki (dramaturg: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna).

Továbbá elég furcsa látni, érzékelni, hogy az oktatásügynek tulajdonképpen semmi dolga nincsen a gyerekekkel. Az oktatás politikai feladat, amelyben a legfontosabb a működés, tehát nem a gyerekért (majd a következő szinten az egyébként elvileg a diákok szolgálatában álló tanárért) van a rendszer, hanem ők vannak a rendszerért. A különböző etűdök, szövegrészletek mindig lényegre törőek, célirányosan szerkesztettek, nem nyúlnak túl magukon, a kivetített feliratok a szövegek pontos elhelyezését, összefüggését jelzik, mindig kiegészítésként az elhangzottakhoz. Két dolgot érzek megoldatlannak, vitathatónak. Egyrészt a Hoffmann Rózsa "tiszteletére" elhangzó dalrészletek (Millió rózsaszál, Egy rózsaszál szebben beszél..., stb.) ugyan atmoszférájukban helyesen és színházilag pontosan utalnak a politikailag megcélzott, amúgy borzalmas és nonszensz közoktatási ideálhelyzetre, amelyben minden központosított és felülről vezérelt, egy kaptafára gondolkodó, személyiségtől mentes, ekképpen könnyen befolyásolható emberek ipari méretű előállítását tartja kívánatosnak, de a keresztnév apropóján elkövetettségük által kicsit kilógnak az előadás amúgy pontos és adatszerű, csak vizualitása és szerkesztése által kommentált alaptónusából. Másrészt a diákok által előadott érvelős feladat amúgy érdekes és fontos jelenete szigetszerűnek tűnik, nincs konklúziója a dolognak a szavazáson kívül (mi döntjük el, melyik csapat érvelése meggyőzőbb), és ugyan ez a fórumjelleg, meg a vitát lezáró demokratikus szavazás gesztusértékű, mégis érdemesebb lenne, ha színházi értelemben lenne valami következménye a döntésnek.

Persze, az is gesztusértékű, hogy nincsen: ahogy ma nincs súlya a szavaknak, az ellenérveknek, csupán kirakat a vita, show-elem (erre az előadás is utal, egyfajta attrakciókeretbe helyezve a jelenetet). De ezt is lehet jelezni színházi eszközökkel, most kicsit a levegőben lóg a dolog. Éppen ugyanúgy, ahogyan az oktatásügy: a Z generáció, amelynek szinte semmi kapcsolata nincs a vele foglalkozó felnőttekkel, akik egyszerűen nem értik a gyerekeket, de ez szinte nem is számít, hiszen az sincs eldöntve, abban sincs konszenzus, mire való az oktatás. Ki mit vár tőle? Az iskola az eszközök rabja, paradox módon éppen azt a felszínességet képviseli, amely ellen a szavak és a diákok szintjén hadjáratot folytat. Csak dől a sok szó, csak dől a kakofón szózatok sora, éppen csak azt nem tudjuk, mi lesz a gyerekekkel. Mi lesz velünk? Normális esetben az oktatásügyről szóló előadás nagy hányada a diákokról kellene, hogy szóljon. Újabb paradoxon, hogy a diákok mintha nem is léteznének az oktatásügy életében, az oktatásügy nem szolgáltatás, hanem önmagáért való, bürokratikus állami intézmény, ámen.

A Schermann Márta és Lengyel Anna rendezte, minimálszcenikai eszközökkel operáló, összességében mértéktartó és arányos produkcióban Feuer Yvett, Hárs Anna, Schermann Márta, Cseh Judit, Urbanovits Krisztina és Ördög Tamás fontos dolgokról beszélnek, miközben mondják a (még egyszer hangsúlyozandó) valódi dokumentumokból, interjúkból, jegyzőkönyvekből, felvételekből származó szövegeket. Jól tudják, hogy a szöveg mögött a lényeg. Jelzik is, hol finoman, hol vaskosan. A legnagyobb blődségeket is hidegvérrel, komolysággal. Nevetni is tudunk rajta. Pedig lesznek következményei a dolognak – és amikor ezzel nézünk szembe, nem fogunk nevetni.

_(2014. március 3.)_