Pedig törekvés van az ellentétek egymásnak feszítésére, mert a kisebb-nagyobb humoros szösszeneteket olykor megbontja a fúró hangja és a delírium, mert mégiscsak arról van szó, hogy miközben Karinthy agyában a daganattal harcolnak az orvosok, addig különböző történetek futnak le a fejében. De míg az elején ez a kettősség hangsúlyosnak tűnik – Márkos Albert zenei atmoszférája is itt tud igazán hatásos lenni –, addig, miközben telik az idő, egyre inkább mellékessé válik mindez, így pedig még az előtt hamvad el a kontraszt, hogy hatni tudna. Így pedig marad a játszótéri hangulat mindenek felettisége, amiben Karinthy házassága ugyanúgy teret kap, mint a Marsra szállása Dezsővel.
És miközben látjuk, hogy Bereczki Csilla rendezőnek határozott elképzelései voltak arról, hogy milyen stílusregiszterben szeretné ezeket a történeteket elmesélni, és az infantilizmus nem csak az elrajzolt gesztusokban és a dekára kimért affektálásokban, hanem az abszurdra való törekvésben is tetten érhető, azt lehet érezni, hogy mindez egy burokban zajlik, hiába az intim stúdiószínházi közeg és a temérdek kifelé játszás. Végzetesen hiányzik az atmoszféra, amin belül ez az elrajzolt játékosság értelmezhető lenne, és amitől mi is játszópartnerekké válnánk, és kizökkenhetnénk a megfigyelő szemszögéből. Sokkal inkább az érződik, hogy az előadás akarja a formáját teljesíteni, és nem lesz maga a forma. Ez olyan egyedi világnál, mint amilyen Karinthyé, súlyosabb deficit, mint egy untig ismert zsánernél, ahol a néző még úgy is kiegészíti korábbi tapasztalatai alapján a látottakat, ha az nincs is ott.
Miareczky Edit látványtervező minimalizmusa sem segíti az atmoszféra megteremtését, a kevés kellék és díszlet nem lesz hangsúlyosabb a terem fekete falainál, talán azért, mert nem látszik egy átfogó gondolat az epizódok szcenikai összecsiszolására, és a bárzongora ugyanúgy illusztráció marad, mint a tonettszékek vagy bármi más, de a jelmezek is főleg harsány színeikkel tudnak kitűnni, miközben illusztratív funkciójukat maximálisan betöltik. Ebben a közegben pedig nehezen kelnek életre erős színészi alakítások, de mindenki talál valamit, amiben otthon érzi magát: Cserna Antal főleg az értelmiségi ál-szerénységet; Horváth Illés attrakciónak is elmenő Hitlerré való átalakulása sok más előadásban kitüntetettebb helyet kapna; Ruttkay Laura leginkább a női praktikákban jártas Arankában él; Pavletits Béla a Cselekmény szerepében tudja az abszurd mértékét a kritikus pont fölé tornászni, ezzel jelezve, hogy milyen irányba lett volna talán érdemes kicsit eltolni a játék stílusregiszterét; Holecskó Orsolya is ezzel próbálkozik, de sokkal kitettebben, és így jobbára eredménytelenül; Rancsó Dezső pedig a békebeli hangulatban találja meg leginkább önmagát.
De hogy végül is mire megy ki a játék, az nem derül ki, és talán ez az, ami miatt igazán nem is tud működni az előadás. Nem látni, hogy mi a kötőanyag a Laboda Kornél író és Faragó Zsuzsa dramaturg jegyezte darabban, így nehéz fókuszpontot találni az anyagban, és érdeklődve várni a soron következő epizódot. Ami pedig létrejön, az korántsem rossz, láthatóan nagyon sok munka van benne, rengeteg formai ötlettel és törekvéssel a gyermeki én felszínre hívására. És ezért igazán kár, hogy nem tud közérdekűvé válni.
_(2014. február 10.)_
