A nézőtérről mindössze annyi szűrhető le, hogy a székesfehérvári színház letudta a kötelező gyerekelőadások idei penzumát. Már látványra is: a kastélyfalak csontfehéren virítanak a színen, hogy a kifejezetten sufnituningos megoldásnak tűnő projektorozással jelenetenként más és más képeket vetítsenek rájuk (ezzel helyettesítve a drága 3D mappingolást) – a pc-s játékok hőskorát idéző grafikai igényességgel. Persze ez így még csak gagyi, az viszont már egyenesen ciki, amikor az alulvilágított színpadon (mert ugye az erős fény kiütné a vetítést, és akkor oda a remek háttér) az alig látszó színészek egy-egy rájuk vetülő kőfal vagy mély sötét erdő mintájával összenőve válnak láthatóvá. Fekete Mónika jelmezei amúgy abszolút hozzák a középkori jelleget, realisztikussá téve a mesét.
Mert ez egy mese, jókkal, gonoszokkal, gyerekekkel, értékek ütközésével, rengeteg tanítással, kérdéssel. És ahelyett, hogy Szurdi Miklós rendezése megteremtené az ehhez szükséges közeget, életre keltve a történetet és a karaktereket, egy furcsa ízlésű musicalbe oltott szappanoperát igyekszik színpadra állítani. Ami persze percenként le is esik onnan.
Például mert egy épkézláb jelenet sincs a színen, csak villanások, hogy a főhőst most bevitték a királyfi lakosztályába, most ruhát cseréltek, most ő lett a király, most igazságot szolgáltat, közben a királyfi próbál életben maradni az életben, a királyfit megmenti egy lovag, a lovag ellen ármányt szőnek, majd végül a koronázáson minden helyre zökken. A színészek nemigen feledtetik a drámai szituációk és a valós konfliktusok hiányát, desőt, mindenki jó nagyot fúj a nem létező érzelmek lufijába, hogy az már az első jelenetben kidurranjon, és világossá váljon: véletlenül trashre sikeredett musicalhez van szerencsénk.
Egyedül Sághy Tamás Hartfordja áll kellő fegyelemmel a színpadon: a színész nem tesz mást, mint értelmesen elmondja a szövegeit, és ettől máris kap valamiféle jelleget karaktere. Nagyon nem lenne fair a két fiatal szereplő, Börcsök Olivér és Lehotai Miksa Edward és Tom szerepében nyújtott teljesítményét firtatni, mert láthatóan senki nem akadt közel és távol, aki elmondta volna nekik, mit kezdjenek a rájuk kirótt mondatok halmával. Miller Zoltán nagyon ártatlanul hozza a romantikus regények lovagját Miles Hendonként, a testvérét alakító Lábodi Ádám meg a színpadon rója a hosszakat és gúvadt szemmel gonoszkodik, Egyed Attila Cantyje valamiféle aljas koboldot idéz fel – egy igazi mesébe, mint jelenés, amúgy talán be is férne –, Földes Eszter Edith arcára írja tragikus sorsát és mellé még pár oldalnyi önsajnálatot, Pető Zsófia pedig pontosan járja le a Lady Grayre kiszabott mozdulatokat.
Mindehhez még társul egy fülsértően üres akusztikai élmény – ugyan a muzsika minden hangjegye ismerősen cseng, amivel nincsen semmi baj, mert tényleg dallamos, nem így Lippényi Gábor szintetizátor-effektekre emlékeztető hangszerelése. Az talán valamennyit enyhítene az élményen, ha a színészek el tudnák énekelni a dalokat (korrepetitor: Réti Anikó), de nem tudják, a hangokat általában nem sikerül megtalálni, amivel csak fokozódik a kakofónia.
A legbántóbb a dologban, hogy ezt kapják a diákok színház címszó alatt. Hogy hogyan viszonyul közönségéhez az előadás, jól szemlélteti Bakó Gábor trendiskedő, nagyjából a kilencvenes évek klipjeit idéző mozdulatokból felépülő koreográfiája: mindent megtesz, hogy valami modern, technikás, hatásos élményt adjon nekik – ami felveszi a mozival meg a tévével a versenyt – csak hát senki nem tudja, hogy is kell ezt csinálni. Mondjuk ha sikerülne, az se lenne sokkal színházibb, csak legalább egy picit profinak hatna.
(2014. január 29.)
