A szabadkaiak olyan sokszorosan megrágott, rosszul emészthető jelenségekről készítettek színes tablót, mint a kábítószer függőség, a családon belüli erőszak vagy a homoszexualitás. Az előadáshoz írt felvezetésben a próbafolyamat során létrejött „kemény, szembesülő pillanatokról” beszélnek, amelyek valószínűleg nézőként sem lennének megúszhatóak, ha túl akarunk lépni a kényelmes továbbrágcsáláson. És noha egy-egy jelenet valóban képes a torokba rekeszteni a levegőt, ezek a befogadói pillanatok végül is elmaradnak.

Az első ránézésre lazán vagy még annyira sem egymáshoz illesztett jelenetek masszívan kifejlett végállapotokat mutatnak be. Olyan embereket, akiket szétvet az elvonás, és ezért mindent, ami mozdítható, kábítószerre váltható pénzzé tesznek, olyan családokat, ahol az alkoholistát veri a drogfüggő, ahol egy homofób apa minden gyermeke homoszexuális, és egy olyan álságos társadalmat, amely hangzatos lózungok mellett nettó erőszakkal akarja kezelni a nemkívánatos jelenségeket. Noha meg-megjelennek feltételezhető okok is (például a mérgező pedagógus 4D-s humoreszkje), és a különféle problémák egymás okozataiként is gyanúba keveredhetnek, Urbán András rendezése nem megy mélyebbre a tüneteknél. Ennek ellenére egy idő után ez a felsorolásnak ható, helyenként már-már eszkatologikus jelenségmustra makroszinten mégis elkezd alakokba rendeződni.

Mezei Kinga a bántalmazott nő katartikus monológja köré olyan tanár- és szülői figurákat ironizál, amelyeknek a korlátoltsága ha nem is elfogadhatóvá, de legalábbis érthetőbbé teszi a vele szembeni agressziót. Béres Márta a tanárnő árulkodó kis kedvence és a köznapiságból szabadulni vágyó prostituált megejtő vallomása közé petyegtet - a rövidke jelenetekben is drámai - nőalakokat: bántalmazókat, bántalmazottakat, leszbikusokat, függőket és hivatásos függetleneket. Mészáros Árpád, amíg ruganyos mozgékonyságával pillanatok alatt képes körberajzolni a magabiztosan hazug közéletet, vagy egy nagystílű dílert, a szerepei szerint fokozott mértékben rá kirótt agresszió összességében lötyög rajta. Jóval kisebb hézagokkal támasztja meg, és fűzi láncolattá Pletl Zoltán a kispolgári bumburnyákság különböző formáit, és hozza játékba Mikes Imre Elek az értelmi és érzelmi elborultság felsőbb regisztereit. Mészáros Gábor az, aki színpadi alakjainak sokféleségét leginkább egyben tudja tartani (a folyamatosan megalázott kisdiáktól a családi vagyontárgyakat drogra költő fiún, a bántalmazott férjen és a női ruhában táncoló férfin keresztül az ügyetlenül hágó kutyáig). Nála még a felesége jelenlétében prostituáltat erőszakoló, és a feleségét eközben megpofozó férj figurája is félszegségből és elemi gyámoltalanságból áll össze.

Az előadás során olyan karakterek érlelődnek, amelyek személyes gazdái lehetnének a különféle – egy-egy élet során gyakorlatilag összeegyeztethetetlen - sorsoknak. Noha a beszédes együttállásokat a szerepek és a színészek névazonossága is erősíti, ezek nem minden esetben meggyőzőek. Az (elsősorban a férfi játszóknál előforduló) meg-megbicsakló intonáció mellett ellenük dolgozik az is, hogy a dramaturgia egy-egy erősebb poén kedvéért néha beáldozza ezeket a kezdeményeket. (Béres Márta Mártin, Mártán és Márta nővéren következetesen végigvitt nőiessége például határozottan veszít a körvonalaiból, és ezzel a jelentéséből is, amikor kedves kislányossága a melegségre tett utalásként az egyik geg csattanójában suttyó kamasz fiúsra vált.)

A kisreáltól a nagytotálig, a megindító vallomástól a kacagtató groteszkig egy olyan világot jár körbe az előadás, amelyet személyes függések kusza hálózata tesz kaotikussá. A benne megjelenő alakok egyszerre termékei és termelői ennek a káosznak, se bemenet nincsen, se kiút nem látszik: játékos, mégis súlyos társadalomkritika.

Mindeközben mi, nézők egy kicsit úgy vagyunk ezzel a káosszal, mint az egyszeri ultrajobbos, aki csúnyán bebélyegezett, ráadásul éppen a tavaszi lomtalanításkor, és miközben hazafelé tart, úton-útfélen ormótlan hulladékhalmokkal és azok mellett hangosan vitatkozó romákkal találkozik. Azt hiszi, hogy egy alternatív valóságba került, és a víz is leveri a gondolattól, hogy ha nem tud visszajutni, akkor cigányok és szemétkupacok között kell leélnie az életét. Mi is csak nézelődünk ebben az életszagúan bizarr színpadi sűrítményben, amit elénk tárnak, és azonnal ráismerünk: eddig a hasonlóság. Magunkra mégsem vesszük ezt az alternatívát, így igazából meg sem hökkenünk, és nem is nagyon kéredzkedünk belőle elfelé. Maradunk, ahol vagyunk.

_(Trafó, Budapest, 2014. március 4.)_