Nem tudom, mennyiben az előző epizód továbbgondolása a második rész, mennyiben hasonlít egymásra a két produkció, az viszont biztos, hogy ezen az estén egy percig sem vagyunk szabadjára engedve. A Fred Bigot által jegyzett hangok végig búgó, lüktető basszusának – már a nézőtérre lépve ez a mély, nyomasztó atmoszféra fogad minket – köszönhetően nincs olyan pillanat, amikor ne próbálna valamilyen módon belénk bújni a produkció. A pulzusunkat is könnyedén újrahangoló, elektronikus effektekből építkező, divatos, de a kortárs gépzenét sajátosan értelmező akusztikai hatás önmagában is lehengerlő. Remek összhangban működik a Marton János és Frenák Pál tervezte világítással, ami könnyedén zár le és emel ki tereket, teszi erotikusan sejtelmessé vagy éppen félelmetesen üressé a színpadot. Ugyan a fény hirtelen és erőteljes váltásaival együtt az idegtépő zene némiképp túlzásnak tűnhet, de ez a provokatív jelleg ezúttal jogos.

Embereket látunk, motoroznak, buliznak, egymásba csavarodnak, tekerednek, küzdenek, kegyetlenek és gyöngédek egymással. Az érzet olyan, mintha valamiféle buliban járnánk, de legalábbis valami nagyon mai, nagyon ismerős közegben. Innen haladunk tovább lefelé a lélekben, illetve valamiféle belső zugban, miközben a felszínen végig emberi kapcsolatokat látunk. A felszín és a mögöttes egyszerre van jelen ezekben az általánosan elvont, de mégis kézzel fogható viszonyulásokban. A legimpozánsabb jelenet egy kötélről lógó nő és egy talajon vergődő, sikló férfi végeláthatatlan évődése: egyszerre kegyetlen és gyöngéd együttlétük, sokszor már maga a látvány is fizikai fájdalmat okoz – csapkodják egymást, a nő szinte lefejelve az állványzatra erősített lámpákat leng, ütköznek, lökik, taszítják és vonzzák egymást. Egyszerre izgatóan erotikus és émelyítően félelmetes ez a kép.

Aztán megint viszonyokat látunk, majd egy divatbemutató-szerű letisztulás és lemeztelenedés után jön a feloldás – ezt hihetnénk a táncosok cinkos félmosolyából. Illetve jönne: az ember úgy vágyik rá ennyi festék- és emberdobálás után, mint egy falat kenyérre. Hirtelen sötét. Hirtelen világos. A vakító fényjáték után maradó homályos foltokból egy fehér köpenyes, arctalan valaki tűnik elő. Ekkorra már a zene effektíve az idegeinkből tépi ki a hangokat: nincs feloldás, nincs megtisztulás, vér van és még több brutalitás (legalábbis érzetre).

Jantner Emese, Nelson Reguera, Marie-Julie Debeaulieu, Vasas Erika, Holoda Péter, Feicht Zoltán és Bukta Gergő között tökéletes az összhang, minden koreográfia annyira történik egyszerre, amennyire szükséges, egyébként a mozdulatok egyedien átgondoltak. Hála az összmunkának, olyan egységet látunk, ami egyéniségekből áll, ezáltal pedig az elénk táruló világ nem hatalmas massza, hanem egy nagyon is ismerős közeg. Valami, amihez közünk van, amiben mi is ott vagyunk.

Frenák Pál koreográfiái átgondolt, de mégis nagyvonalúan bátor kalauzok a lélek- és húsvagdosásban. Finoman és érzékletesen húznak minket csőbe, az utolsó pillanatban is abba a hitbe ringatva minket, hogy lesz kiút (egyedül a köteles kettős utáni koreográfiák hagynak minket hosszabb ideig a téveszméinkben, mint kéne). Az ember ráveszi magát, hogy leásson önmaga mélyére, egy jó pillanatban megpróbál tisztázni, levakarni fölösleges rétegeket, szembenézni önmagával, de egyáltalán nem azt kapja, amire számított. Nem önmagát, pontosabban önmagát, még több furcsasággal, sötétséggel és szorongással. Ahogy forognak a kötélen a táncosok, úgy forgunk mi is magunkban, de ez a beforgás igazából kiforgás, nincs benne biztos, csak a totális elveszettség érzése.

Egy fehérre mázolt bizarr, mozdulatlan pózban álló figura jelel a háttérben – sokáig még a tapsrend alatt sem hagyja el helyét. A Frenák Pál által megjelenített ismerős szerzet mintha várna ránk, mintha mondani akarna valamit, amit nem tudunk megérteni. Magabiztossága megnyugtató, ahogyan a tény is, hogy még itt, a legeslegmélyebben is van valami, vár minket valaki – de nincs kapaszkodó, konkrétum, csak a bizonytalan jelenség ismerős jellege.

Mindez ijesztőnek tűnik – az is. Mégis ritka elementáris előadás a Tricks & Tracks 2., talán mert pontosan úgy csavarodik, ahogyan mi is csavarjuk magunkat (ez nyilván mindenkiben máshogy csapódik le, mást ért alatta, de a lényeg ugyanaz), és mert azt mutatja fel, amit nem akarunk látni, pedig tudjuk, hogy van: önmagunk kilátástalanságát. De látni kell, még mielőtt bárki azt gondolná, hogy minden rendben van. Nincs – és most többről van szó, mint szimpla aktualitásról.

(2014. március 20.)