A teltház valamivel teltebbre sikeredett a teltnél, így kellett némi idő, mire mindenki megtalálta a helyét. A körülményes helyfoglalásért kárpótlóan kellemes volt a színészek hangszeres (tangóharmonika, hegedű, fúvós- és ütős hangszerek, gitár) élőmuzsikája, ami az elsötétített (vagy inkább nem megvilágított) színpadon várta a folyosóról tyúklépésben érkező nézőt. Minimálzűrzavar gyermekzsivajban, klezmerzenei aláfestéssel. És ez még nem is a bemelegítés, inkább amolyan hangolás, bábkoncertről lévén szó. Azt gondolom, egy bábelőadáson ugyan a bábokon van a hangsúly, mégis jó „találkozni” azok mozgatóival, életre keltőivel. A HUPS! Crew bemutatkozása (egyben bemelegítése) csettintésre történik meg - szó szerint, hiszen rövid etűdsorozatuk nyitánya egy földön térdelős ritmusjáték, hangszerük pedig a testük és a padló.

Az előadás struktúráját tekintve egy sokféle technikát felsorakoztató, jellemzően jó ívvel felépített etűdsor, élőzenei aláfestéssel, végül pedig egy komplett (nép)zenei etappal. A színészek hangszereiket mint hangeffektet, hangulatfestést kiválóan és kellő humorral használják a jelenetekben és a szituációkban.

Erős kezdőtéma a Grimm-klasszikus (A brémai muzsikusok) árnyjátéka, és valahogy kerek egésznek is tűnik, ellenére annak, hogy kissé pontatlanul kivitelezett a jelenet, amelynek első fele inkább szól annak, aki közel ül a képhez, mint a hátsó sorokban szontyolodva nyújtózkodó gyerekeknek. Persze jön kárpótlás: az előző jelenetből újrahasznosított papírrengetegből megelevenített és - anyagából adódóan - darabos, ám a mozgását koordináló színészek odaadásától mégis kecses mozgású papírember, majd a hangosan nevethető légtornászok produkciója kesztyűbábokkal. Noha ők is hibáznak olykor a kötélen táncol(tat)va. Hogy mennyire tág fogalom a báb, és hogy még ennek a fogalomnak a határait is milyen mértékben képes kitolni a társulat, azt leginkább a szemünk előtt gyurmából összeeszkábált kisember szemlélteti. Néhány másodperc alatt azonnal szeretetreméltó jellemet gyúrnak neki. És de jó, hogy kár, hogy elengedi a lufiját, mert ahogyan ő, mi is legalább olyan szomorúan nézünk utána, ahogy a zsinórpadlásig száll. Talán ez a figura és bájjal teli tragédiája kapja a legaktívabb visszajelzést a közönségtől. „Jaj, ne” – szólt szívünkből a kisfiú az első sorban ülve, amint a gyurma arccal földet ért.

Szintén precízen kivitelezett, látványosan tartalmas és szép etap az írásvetítő segédletével bemutatott homokanimáció, a drótokból hajtogatott három kismalac és a farkas története azzal a nagyszerűen pimasz adalékkal, hogy Piroska is betoppan. Végül is a farkas adott, és bizony jó, hogy az alkotók lecsaptak a lehetőségre.

Ismétlődő eleme a produkciónak az emberi test plasztikus ábrázolása különböző anyagokból. Így ölt emberi alakot egy szék is, elemeire bontva. Egy másik szék mellé helyezve pedig már férfi-nő kapcsolatot ábrázol. A tragikum pedig ott van, ahol az emberré alakult szék még a csillagot is lehozza az égről, hogy az életre (hiányolható módon) nem keltett székpárjának adhassa. Talán ez volt az az etűd, ami picit leült, és a nagy térhasználatban elveszett az esszencia.

Némely kép kifejezetten a színészre koncentrál. Akár olyan formában, hogy a kesztyűbáb által meghódítandó hegy maga a bábos (Spiegl Anna) teste, akár úgy, hogy gumikesztyűt húzva sebészeti beavatkozást hajtanak végre egy bábun. (Spiegl Anna és Hoffer Károly jelenetében ugyan rutinműtétről van szó szerencsére, hiszen csak a lenyelt Mona Lisa festményt kell kioperálni a festékespemzli fejű figurából.) Figyelemre méltó kreativitással oldja meg a társulat, hogy alapvetően apró eszközökkel és egyszerű anyagokkal operálva, fény-árnyék játékkal nagyítja fel a képeket, a hangulatot és az érzeteket egyaránt.

Hogy a legtöbb pillanatban azt sem tudom, a megelevenedő figurák vagy egy-egy produkció mögött melyik színész áll, csupán azt jelzi, hogy az illúzió és az előttem megelevenedő rövidke világok képesek nagy erővel magukba rántani. És ez volna a lényeg: a kivitelezés technikai megoldásain elismerően bólogatni, gyereknek lenni felnőtt tanulságainkkal, és belenevetni magunkat egy olyan közegbe, amelyben önmagunkra ismerhetünk.

_(2014. március 18.)_