A Párt című előadás pontosan ezt teszi. A színház eszközeivel provokál, egy olyan megoldást kínál fel, ami önmagában feltehetően nem működik, viszont (nem politikai hanem közjogi-társadalmi értelemben) radikális, vitatható és célirányos. Sejteni vélem (és maga a produkció is utal erre), az előadás nem a Schilling által kívánt valós megoldást mutatja, annak legfeljebb egy optimális irányát (a fiatalok bevonása a közéletbe, a felelős döntések meghozatalába, egyszerűen szólva az ordít az előadásból, hogy heló, az ő jövőjükről van szó, tessenek már hosszabb távon gondolkodni, kedves emberek).
A Párt rendkívül egyszerűen egy utat vázol, azt az utat, amelyet bejárt a magyar politizáló közélet. A pulzáló és kézzel fogható frusztrációk szkeccsei jelennek meg az első körben, a második körben pedig a megoldáskeresés minden szakértelem nélküli vállalásának kudarcát kísérhetjük végig egy kisebb közösségben (falu, kisváros vagy akár kerület). A programnélküliség, a múlt lezáratlan öröksége, a kölcsönös szívességeken alapuló minikorrupció, a kulcsok nélküli megoldások tévútja felzabálja az egyént, a családot, a közösséget és hamarosan az egész társadalmat. Az elmúlt huszonnégy év tévedései, csalásai és hazugságai egyenesen vezetnek a megcsömörléshez, a feladáshoz, a gerinc megroppanásához, és az oly vágyott diktatúrához, amelyben végre nem a miénk a felelősség, valaki fent dönt helyettünk. És ez még tetszik is nekünk, hiszen így nem mi visszük el a balhét. Nem kell felelősséget vállalni semmiért. Végre. Ez hát a megoldás! Itt tartunk most.
Miközben A Párt egyáltalán nem leplezi az európai politikusok képmutatását (és részben Európa felelősségét is felveti az egyre növekvő Európa-ellenesség kapcsán), szabályos példát ad európai összefogásból: a nemzetközi szereplőgárda, a műfaji átjárhatóság (koncert, film, színház, cirkusz), a többnyelvűség révén ez a produkció maga a multikulti, valami olyan, amiért ez az Európa-gondolat mégsem tűnik olyan nagy hülyeségnek: a szabadság maga. A tételmondat pedig így hangzik (az előadás színházi jelenetei nem állnak távol a tandráma jellegű megoldásoktól): a szabadságért felelősséget kell vállalnod. Az előadás legnagyobb erénye, hogy semmit nem tekint adott igazságnak, sem a közhelyeket, sem a véleményeket, de még a saját maga által felvázolt megoldást, sőt magát a Krétakört sem, ez utóbbi nevében az előadás végén Gulyás Márton – a Krétakör ügyvezetője – áll ki, pontosan ugyanabban az egyen-politikus jelmezben, amit a kísérő animációkon is láthattunk, gomblyukában egy Krétakör-kitűzővel, mint egy kampányoló közszereplő. És végül is pont az.
Schilling remekül játszik ezzel a kettősséggel: a színházi tér feketeségét/sötétségét feloldó jellegzetesen fehér/világos filmbetétek látszólag egyensúlyozzák egymást, ugyanakkor a direkt ellentétezést képviselik. Érdekes, hogy az előadás alatt a közönség „aktivizálása” ugyanúgy korlátozottan érvényes, ahogy a valóságban: több alkalommal kell szavazni, de ez helyenként névleges, helyenként pedig irányított dolog. Például az előadás egyik fontos döntése, hogy kinek adjuk a hatalmat (a polgármesteri széket) ezen a településen: a történelmi örökségről papírról zavartan olvasó iskolaigazgatónak (Terhes Sándor) vagy a tettrekész és saját becsületére apelláló, erőtől duzzadó vállalkozónak (Nagy Zsolt). (Jegyezzük meg, hogy jelölt bármelyik szereplő lehetne a négy közül, de a két feleség, a két nő – Sárosdi Lilla és Szalontay Tünde – ösztönösen a háttérbe húzódik, mintha ez _csak_ a férfiak ügye lenne. Pedig korántsem.) Természetesen a rendező akarata mentén döntünk, hiszen Terhes hosszasan előadott, a múlt nagyságáról szóló, bizonytalanságot sugalló, a jövőt tekintve teljesen üres szövege éles ellentétben áll a magabiztos, tenni vágyó Nagy asztalra felugró vagány népfijának karizmájával. Teljesen mindegy, hogy ő sem mond konkrétumot, egyet sem. Csak ígéretet tesz. Aztán nem teljesíti, mert... mert úgy tűnik, teljesíthetetlen, a legjobb szándék ellenére is.
Számtalan apró árulkodó és jellemző helyzet, motívum gazdagítja az előadást a kötél szimbólumától a fogyatékkal élőkhöz való viszonyuláson át a kompromisszumként feltüntetett önfeladásig. Megdöbbentő, ahogy a fehérasztalnál zajló vita közben az ember a magukat produkáló gyerekek (Matthieu Gary, Fragan Gehlker, Vasil Tasevski) mutatványaira figyel, nem a vita tartalmára (amelyben unásig ismert közhelyek ismétlődnek ugyan, de az isten szerelmére, rólunk beszélnek), vagy ahogyan az újonnan érkező fiatal tanárok (Kiss-Végh Emőke, Ördög Tamás) kifogástalan eleganciával, európai megoldásnak beállítva érvelnek a cigányok gettósítása mellett – elegáns infografikával, a „kultúrafenntartás” előnyének álságos hazugságával.
Azonban a totális kudarcnak nincs elég színházi ereje (noha a végzetét gyerekei által a kötélen beteljesítő vállalkozó képe rendkívül ütős, a történet befejezésére mégis filmen kerül sor, ami az elidegenítő hatást tekintve nem tűnik jó döntésnek), a koncertkeretben hallható, témában odavágó dalok és a történet között nincs meghatározó reflexív viszony, és a fiatalok színpadra vonulása is konstruáltan megy végbe (ezzel tulajdonképpen új történetet nyitva az előadásban – nota bene: az igaz vagy hamis egyidejű kettőssége itt is érvényes –, és új történet nyitását várva a közéletben és -beszédben is), és ezek így együtt kivonják az embert az addig látottak súlya alól. A technika is közbeszól, és csak két percet látunk a fiatalok elvileg negyedórás filmjéből, így nem kapunk elég erős érveket a 14-18 évesek forradalma mellett. (Újabb megjegyzés: az előadás során sokszor kapunk animációs segédletet az elhangzó tényanyag mellé – jó pár helyesírási hibával. Érdemes lenne kijavítani ezeket, nem igazán látom színházi-tartalmi okát az ilyesminek.) A fikcionalizált valóság a végén ugyan érzékletesen saját magába csúszik (Sárosdi Lilla akarja visszakapni a férjét - Schilling Árpádot - az előadástól), de ez (a színházilag egyébként erőteljes gesztus) sem elég erős ahhoz, hogy az előadás hatása alól ne tudja magát kivonni az ember.
Nem tudom, hányan csalódtak és hogy hányan gondolják végig mindazt, ami látható ebben az előadásban, de a csalódás, a kiúttalanság érzetét csak motivációval, vitára ösztönzéssel lehet feledtetni. A Párt alkalmas erre, ha nem hagyományos színházat és/vagy hagyományos politikai útmutatást keresünk benne, hanem azt, ami benne van és lehet: a múltunkat, a jelenünket, a jövőnket.
_(Trafó, 2014. március 27.)_
