7óra7

A jövő felelőssége
7óra7: (8/10)
Közösség: (6/10)

A jövő felelőssége

2014. 03. 31. | 7óra7

A Párt című előadás pontosan ezt teszi. A színház eszközeivel provokál, egy olyan megoldást kínál fel, ami önmagában feltehetően nem működik, viszont (nem politikai hanem közjogi-társadalmi értelemben) radikális, vitatható és célirányos. Sejteni vélem (és maga a produkció is utal erre), az előadás nem a Schilling által kívánt valós megoldást mutatja, annak legfeljebb egy optimális irányát (a fiatalok bevonása a közéletbe, a felelős döntések meghozatalába, egyszerűen szólva az ordít az előadásból, hogy heló, az ő jövőjükről van szó, tessenek már hosszabb távon gondolkodni, kedves emberek).

A Párt rendkívül egyszerűen egy utat vázol, azt az utat, amelyet bejárt a magyar politizáló közélet. A pulzáló és kézzel fogható frusztrációk szkeccsei jelennek meg az első körben, a második körben pedig a megoldáskeresés minden szakértelem nélküli vállalásának kudarcát kísérhetjük végig egy kisebb közösségben (falu, kisváros vagy akár kerület). A programnélküliség, a múlt lezáratlan öröksége, a kölcsönös szívességeken alapuló minikorrupció, a kulcsok nélküli megoldások tévútja felzabálja az egyént, a családot, a közösséget és hamarosan az egész társadalmat. Az elmúlt huszonnégy év tévedései, csalásai és hazugságai egyenesen vezetnek a megcsömörléshez, a feladáshoz, a gerinc megroppanásához, és az oly vágyott diktatúrához, amelyben végre nem a miénk a felelősség, valaki fent dönt helyettünk. És ez még tetszik is nekünk, hiszen így nem mi visszük el a balhét. Nem kell felelősséget vállalni semmiért. Végre. Ez hát a megoldás! Itt tartunk most.

A Párt - Nagy Zsolt

Miközben A Párt egyáltalán nem leplezi az európai politikusok képmutatását (és részben Európa felelősségét is felveti az egyre növekvő Európa-ellenesség kapcsán), szabályos példát ad európai összefogásból: a nemzetközi szereplőgárda, a műfaji átjárhatóság (koncert, film, színház, cirkusz), a többnyelvűség révén ez a produkció maga a multikulti, valami olyan, amiért ez az Európa-gondolat mégsem tűnik olyan nagy hülyeségnek: a szabadság maga. A tételmondat pedig így hangzik (az előadás színházi jelenetei nem állnak távol a tandráma jellegű megoldásoktól): a szabadságért felelősséget kell vállalnod. Az előadás legnagyobb erénye, hogy semmit nem tekint adott igazságnak, sem a közhelyeket, sem a véleményeket, de még a saját maga által felvázolt megoldást, sőt magát a Krétakört sem, ez utóbbi nevében az előadás végén Gulyás Márton – a Krétakör ügyvezetője – áll ki, pontosan ugyanabban az egyen-politikus jelmezben, amit a kísérő animációkon is láthattunk, gomblyukában egy Krétakör-kitűzővel, mint egy kampányoló közszereplő. És végül is pont az.

Schilling remekül játszik ezzel a kettősséggel: a színházi tér feketeségét/sötétségét feloldó jellegzetesen fehér/világos filmbetétek látszólag egyensúlyozzák egymást, ugyanakkor a direkt ellentétezést képviselik. Érdekes, hogy az előadás alatt a közönség „aktivizálása” ugyanúgy korlátozottan érvényes, ahogy a valóságban: több alkalommal kell szavazni, de ez helyenként névleges, helyenként pedig irányított dolog. Például az előadás egyik fontos döntése, hogy kinek adjuk a hatalmat (a polgármesteri széket) ezen a településen: a történelmi örökségről papírról zavartan olvasó iskolaigazgatónak (Terhes Sándor) vagy a tettrekész és saját becsületére apelláló, erőtől duzzadó vállalkozónak (Nagy Zsolt). (Jegyezzük meg, hogy jelölt bármelyik szereplő lehetne a négy közül, de a két feleség, a két nő – Sárosdi Lilla és Szalontay Tünde – ösztönösen a háttérbe húzódik, mintha ez _csak_ a férfiak ügye lenne. Pedig korántsem.) Természetesen a rendező akarata mentén döntünk, hiszen Terhes hosszasan előadott, a múlt nagyságáról szóló, bizonytalanságot sugalló, a jövőt tekintve teljesen üres szövege éles ellentétben áll a magabiztos, tenni vágyó Nagy asztalra felugró vagány népfijának karizmájával. Teljesen mindegy, hogy ő sem mond konkrétumot, egyet sem. Csak ígéretet tesz. Aztán nem teljesíti, mert... mert úgy tűnik, teljesíthetetlen, a legjobb szándék ellenére is.

A Párt - Sárosdi Lilla

Számtalan apró árulkodó és jellemző helyzet, motívum gazdagítja az előadást a kötél szimbólumától a fogyatékkal élőkhöz való viszonyuláson át a kompromisszumként feltüntetett önfeladásig. Megdöbbentő, ahogy a fehérasztalnál zajló vita közben az ember a magukat produkáló gyerekek (Matthieu Gary, Fragan Gehlker, Vasil Tasevski) mutatványaira figyel, nem a vita tartalmára (amelyben unásig ismert közhelyek ismétlődnek ugyan, de az isten szerelmére, rólunk beszélnek), vagy ahogyan az újonnan érkező fiatal tanárok (Kiss-Végh Emőke, Ördög Tamás) kifogástalan eleganciával, európai megoldásnak beállítva érvelnek a cigányok gettósítása mellett – elegáns infografikával, a „kultúrafenntartás” előnyének álságos hazugságával.

Azonban a totális kudarcnak nincs elég színházi ereje (noha a végzetét gyerekei által a kötélen beteljesítő vállalkozó képe rendkívül ütős, a történet befejezésére mégis filmen kerül sor, ami az elidegenítő hatást tekintve nem tűnik jó döntésnek), a koncertkeretben hallható, témában odavágó dalok és a történet között nincs meghatározó reflexív viszony, és a fiatalok színpadra vonulása is konstruáltan megy végbe (ezzel tulajdonképpen új történetet nyitva az előadásban – nota bene: az igaz vagy hamis egyidejű kettőssége itt is érvényes –, és új történet nyitását várva a közéletben és -beszédben is), és ezek így együtt kivonják az embert az addig látottak súlya alól. A technika is közbeszól, és csak két percet látunk a fiatalok elvileg negyedórás filmjéből, így nem kapunk elég erős érveket a 14-18 évesek forradalma mellett. (Újabb megjegyzés: az előadás során sokszor kapunk animációs segédletet az elhangzó tényanyag mellé – jó pár helyesírási hibával. Érdemes lenne kijavítani ezeket, nem igazán látom színházi-tartalmi okát az ilyesminek.) A fikcionalizált valóság a végén ugyan érzékletesen saját magába csúszik (Sárosdi Lilla akarja visszakapni a férjét - Schilling Árpádot - az előadástól), de ez (a színházilag egyébként erőteljes gesztus) sem elég erős ahhoz, hogy az előadás hatása alól ne tudja magát kivonni az ember.

A Párt - Kiss-Végh Emőke

Nem tudom, hányan csalódtak és hogy hányan gondolják végig mindazt, ami látható ebben az előadásban, de a csalódás, a kiúttalanság érzetét csak motivációval, vitára ösztönzéssel lehet feledtetni. A Párt alkalmas erre, ha nem hagyományos színházat és/vagy hagyományos politikai útmutatást keresünk benne, hanem azt, ami benne van és lehet: a múltunkat, a jelenünket, a jövőnket.

_(Trafó, 2014. március 27.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr998005887

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.