A nehezen átlátható kerettörténet szerint Tündérországban kérdésessé válik a szerelem ereje. Egymásba szeret két tündér, de ahhoz, hogy a szülői áldást megkapják, az embereknek ki kell állniuk egy próbát. Kiválasztanak hát három csavargót, akiket a szerencse tündére pénzzel, a lumpolás szelleme a könnyen vett élet csáberejével kísért meg. Ha a kísérlet során legalább ketten a családalapítás felé hajló szerelem mellett döntenek, akkor a tündér ifjak előtt is szabaddá válik az út.

Heltai Jenő fülnek izgalmas, hetven évesen sem idejétmúlt verses színdarabja a luciferi történetet emeli be a komikum világába: megmosolyoghatóvá és ezzel újragondolhatóvá teszi a bennünk élő gyermek és a bennünk uralkodó felnőtt közötti örök küzdelmet, és ezt egy szép új világ választásának meseszerű történetébe oltja. Ezzel a magasra kiemelt labdával játszadozik el (és végül felejti azt fent) Eszenyi Enikő rendezése.

A három dologtalan hobó – Gyalu, az egykor volt asztalos, Cérna, a néhai szabó és Csiriz, a sosemvolt suszter – összetalálkozik, és együtt térnek be egy lumpolókkal vastagon bélelt vendéglőbe, ahol éjjel megálmodják a nyerő lutri számát. Útjaik – miután megbeszélik, hogy egy év múlva találkoznak - ezután elválnak: Gyalu elvesztett szerelmét indul visszahódítani, a másik kettő így-úgy, de hamar elveri a rá eső részt. Gyalu még éppen a teljes csőd előtt megkeresi őket, és mindkettőjüktől elkéri a nyert vagyon kisebb summányi maradékát, amit ők segítő szándékkal oda is adnak neki. Önzetlenségük az éves találkozón nyerheti el jutalmukat, ahol kiderül, hogy az eközben anyagilag, családjogilag és deréktájon egyként megtekintélyesedő cimborájuk nem csak hogy megőrizte számukra a pénzt, de meg is fialtatta azt, ráadásul egy-egy műhelyt is építtetett nekik, és számukra kedves asszonyjelölteket is hívott a meglepetéspartira. A két időközben ismét nincstelenné vált cimbora elsőre nemet mond a pénzre és a vele felkínált megállapodott életre, de némi ellentmondást nem tűrő égi-tündéri késztetésre végül győz a szerelem, és létrejön a kertvárosi idill.

Az előadás vitathatatlan emberi erőforrásai a három csavargót alakító színészben keresendők. Lengyel Tamás Gyaluja egy világnak eredt, megtört szív, aki reményvesztetten is még képes reménykedni. Hevér Gábor (Csiriz) magától értetődő természetességgel mintázza meg a kötelességektől és kötelezettségektől való mentesség szerethető, már-már filozofikus faragatlanságát. Stohl András (Cérna) hasonlóan könnyed kivitelben formáz egy - fedezet nélkül is - pozitív energiáktól kicsattanó lumpot, megbocsájtható széltoló hajlammal és kocsmakomolyságú széptevéssel. A figurák elevensége mellett Hevér és Stohl énekes teljesítménye is több, mint említésre méltó: mindkét hang képzetten, tisztán és karakterazonos tónusban szólal meg.

Az előadás megszakítatlanul pergő ritmusát – a blues-rockos énekszólamok és az egy árnyalattal finomabbra vett, kifejezetten kvalitásos zeneszámok mellett - álló- és mozgóképek alapozzák meg. A több helyről ki- és beúszó, gigantikus vetítőfelületeken néha egy-egy tárgy szemszögéből láthatjuk a történéseket, máskor kocsmabelsőt illusztrálnak, megint máskor bluebox technikával készült élőképeken követhetjük főhőseinket kietlen rónákon és holdbéli tájakon át. Ez utóbbi az, ami a jelenetek közötti átkötések és átrendezések szüneteit is kitölti. Amellett, hogy ezt a technikát itt inkább csak praktikusan használják fel, lévén a színpadi történésekkel a vásznon látottak nem kerülnek valódi játékhelyzetbe, a hallatszó szöveg és a képek közötti néhány tizedmásodpercnyi elcsúszás ráadásul még zavaró is.

Sokkal termékenyebb módon növeli a látványosságot a mozgó díszletek és a jelmezek összjátéka. A materiálisan meglehetős, mégis gondolatnál alig több homlokzatok az egzisztencia sablonos nyugalmát jelzik, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói által kreált jelmezek letisztult érzékletességgel jelenítik meg a két életszemlélet közötti különbséget. Az útszéli hőseink és a tivornyázó kocsmanépek meleg tónusokkal ezerszínű szedett-vedettsége, a befutottak fényes ruhákba és zakókba bújtatott csillogó ízléstelensége, és végül a révbe érő csavargóink baba-mama katalógust idéző frissessége saját színeik pasztellesre fakult árnyalataiban több, mint egy előadáshoz illeszkedő jelbeszéd. A produkció egészével összevetve ez egy átgondoltabbnak érződő, világosan kifejtett gondolatmenet.

A jelmezek játéka ugyanis - a nincstelenség szabadságának színes és a kiérdemelt egzisztencia visszafogott képzetein keresztül - értékeivel és kérdésességével együtt mutatja fel a két világot. A közöttük lévő ellentét tehát valódi dilemma, feloldása valós döntés, feloldhatatlansága fajsúlyos állítás lenne. Ezzel szemben az előadásban mindkét alternatíva minimum semmis: az egyébként becsületesre és jóindulatúra fogalmazott polgári lét értékét végül metsző irónia bontja le, a szabadságként megnevezett élet pedig itt legfeljebb filléres tivornyákban csúcsosodó vándorhajléktalanság.

Lehet, hogy csak az időpont teszi, de a választási lehetőségek hiánya és a fejre mért, föntről jövő, észre és családalapításra térítő koppintás ismerős borzongást okoz. A Lumpáciusz Vagabundusz felvet egy izgalmas kérdést a kispolgári élet önértékéről, és általában az egzisztenciális döntésekről, de mivel nem eléggé pontosan fogalmazza azt meg, így a címzettje sem teljesen világos. A nézőtéren végül úgy járunk, mint az amerikai filmeknél, amikben amerikai filmeket parodizálnak: jókat nevetünk, de mindig másokon. Mintha helyettünk az alkotók inkább egy gondolattal játszottak volna el.

_(2014. március 22.)_