Hanem az attrakciókról. Amelyek sokszor teljesen felfejthetetlenül kapcsolódnak a szomorúbohóc-sorsot epizódról epizódra ecsetelő, amúgy korántsem meztelen, csak jelmeztelen bohóchoz, aki egyébként kedvesen naiv szentimentalizmussal vezeti fel az estét. Egyed Brigitta magányos, de reménykedő, gyermeki magától értetődéssel szólít fel mindenkit, hogy nézzen bele a mellette ülő szemébe, mert az tényleg a lélek tükre, és ekkor még ez az artisztikum nélküli szentimentalizmus jól ül, a közönség aktivizálódik, megszereti a kis bohócot.

Mint utólag kiderül, ekkor volt legközelebb a szívünkhöz ez az egyszerre szánnivaló és szerethető kis lény, mert ekkor még úgy hisszük, útitársai leszünk, együtt fogunk végig menni vele egy úton, az ő útján, hogy újra magára ölthesse ütött-kopott jelmezét. De nem így lesz. Innentől artisták és táncosok veszik át a főszerepet, és ahogy megyünk előre az időben, egyre inkább csak tessék-lássék módon van foglalkozva a felajánlott témával.

Új téma pedig nem üti fel a fejét. Azaz mégis: ahány mutatvány, annyi témalehetőség, de semmivel sem konkrétabb, mint ami a kedves olvasónak eszébe juthat egy kötélen táncoló, vagy éppen egy parádésan egyensúlyozó emberről. És szó nincs róla, hogy ezek az attrakciók ne tudnák lenyűgözni az embert, hiszen mégiscsak a koncentráció és a technikai tudás olyan magas fokát látjuk, amit kevés másik helyen, de Vági Bence rendezése minden pillanatban azért kiált, hogy ne csak az attrakciót nézzük, viszont nem mondja meg, hogy mi egyebet. Ezen igény szüntelen hírnökei Berzsenyi Kriszta gyakran barokkos, olykor porcelánbabákat idéző jelmezei, amelyek az értelmezés szintjén nem találkoznak az izomszöveteket imitáló dresszel vagy éppen a rabruhával, kontextus nélkül pedig valamennyi jelenetben illusztratívak maradnak. Ennek az lehet az első számú oka, hogy a jelenetek sincsenek összekötve a bohóccal (dramaturg: Gergely Dorka), és így valóban nincs igazából mihez képest, csak különálló epizódok.

És szó nincs róla, hogy a szigorú történetmesélés hiányozna A Meztelen Bohócból, de a profi szcenikán és hangatmoszférán kívül nincs gyúanyag, így pedig a bohóc végül hiába kapja vissza ruháját és megy el a végtelen messzeségbe a hollywoodinál is hollywoodiabb külsőségek közepette, végül személytelenül vész el a semmibe.

Viszont ha a színház nem is igazán, de a cirkusz jól működik. Csanádi Judit mértéktartóan látványos díszletei Pető József nagyívű fényjátékával kiegészülve expresszív szcenikát biztosítanak ahhoz, hogy a különböző produkciók megszülethessenek, amelyek cirkuszi minőségére nem lehet komolyabb panasz. A teljesség igénye nélkül és teljesen szubjektíve: a lábával lenyűgözően zsonglőrködő Pintér Áron mutatványa talán groteszksége miatt tud kitűnni a többi szám közül, valamint a második felvonás első képe bizonyul igazán erősnek, mert sikerül a díszletben rejlő humort olyan lendületes, ír hangulatú muzsikával és játékos trambulin-koreográfiával kiaknázni, hogy egy röpke össznépi bulihangulat lesz úrrá az egész Fesztivál Színházon (nem mellesleg a rabruhában sanyargatva menetelő tömeg, amelyik hiába adja fel lélekben és veti le magát a mélybe, az mindig visszadobja az életbe, simán lehetne a Nyomorultak első jelenete, hangulatos és kifejező, szomorú-vidám geg).

Ami pedig a világot illeti: 36,8 °C. Ez még csak nem is hőemelkedés.

(2014. március 29.)