Caragiale darabja a Caragiale Nemzeti Színház előadásában egy profi ritmusban ütemezett, a színészek komoly technikai tudásával megtámogatott mini-téboly. Amihez Helmut Stürmer vasrudakból, fémhálókból és lépcsőkből álló, forgószínpados, egyszerre lakásként, utcaként és irodaként funkcionáló, rengeteg apró rejtekkel és belső térrel rendelkező díszlete mozgalmas alapot biztosít. A Stürmer és Georgiu Stan által tervezett világítás pedig izgalmas, egyszerre misztikus és frusztrációval teli képeket vág ki a látványból, amitől tényleg valamiféle belső, idegőrlő trippé válik az előadás. Lilian Cenen jelmezei pedig a karakterek társadalmi rangját, foglalkozását erősítik, így adva konkrétumokat a formai folyamban.
A társulat játékában minden tűpontos: a repetitív elemek, az abszurd túlzások, a konfliktusok, a kitörések a legapróbb mozdulatig nem csak, hogy ki vannak találva, de rengeteg energiával és lendülettel is működtetik ezeket. Gavril Pătru frusztrált, neurotikus és vehemens Lefter, akiből bizony a nagy sorsjegy kajtatás közepette nem kevés agresszió és elfojtott rasszizmus tör elő. Nicoleta Lefter Mrs. Popescuja kiszolgáltatott és elesett, Daniel Hara rendőrtisztje a szabálysértések közepette is igyekszik megtalálni a törvényes eljárás medrét, Mihai Munteniţă szigorú és merev főnök, Corina Moise a saját igazságához ragaszkodó, önérzetes cigányasszony. És úgy egyébként: tényleg minden figura ki van találva, mindenkinek vannak sajátos, egyedi, de mégis érthető gesztusai. Marius Manole mesélője, amellett, hogy igyekszik mindvégig minden információt átadni, cinikusan, némi mögöttessel is megtámogatja karakterét, ezáltal igyekszik biztosítani valamiféle mögöttest a produkció számára is.
A vehemensen indulatos játék – minden figura minimum száz százalékon indít és onnan pörög még feljebb – ugyan végig fenntartja a nézői figyelmet, könnyedén juttat el poénokat a nézőtérre, sőt, a komplett produkcióról képes elhitetni, hogy egy tartalmas, nagyon összetett valamit látunk. De Lefter figurája nem mélyül el, nem tudjuk meg, miért a fehérre meszelt arcok, miért ez a súlyosan szürke és fémes látvány, miért a furcsa figurák, miért ez a rengeteg energia és mire utal a mesélő kettős játéka. Illetve minderre a válasz az előadás saját maga: ez jutott eszükbe az alkotóknak. Öncélúvá ugyan nem lesz a produkció, mert a színészek mindvégig igyekeznek közel hozni hozzánk a játékot, de ez a játék sokkal inkább önmagáról a művészetről szól, mintsem rólunk.
Legalábbis ebben a formában, mert ugyan tőlünk kicsit keletre színházilag teljesen megszokott a Két sorsjegy nyelvezete, addig tőlünk legalább annyira távol áll, mint Oroszország az EU-tól.
(MITEM, 2014. április 3.)
