Pedig Zöldy Z. Gergely szcenikájának minimalizmusa ellenére – egy központi kanapé mellett csak néhány kellék egészíti ki az üres teret – markánsan teátrális, önmagában is posztmodern színházi élmény ez az előadás, amely Max Frisch ennél jóval klasszikusabb drámájával akár konfliktusba is kerülhetne, de ez nem történik meg. A Játék az életrajzzal alapszituációja leginkább egy pszichodráma-foglalkozásra emlékeztet, amiben egy zátonyra futott életű professzor keresi eltékozolt éveinek fordulópontjait, hogy megnézze, mi történt volna akkor, ha ezekben a szituációkban máshogy dönt. De a helyzet nem ilyen egyszerű, és itt üti fel a fejét az első probléma: Berzsenyi Bellaagh Ádám rendező ugyanis nem fekteti le a játékszabályokat, elsősorban is azt nem, hogy ki az a színlap szerinti jegyző, aki ezt az egész folyamatot koordinálja, és hogy miért ő mondhatja meg, milyen irányba menjen tovább a történet egy döntés után. Ezzel az előadás el is veszíti a tétjét, mert a sorsfordítás végtelen lehetőségei közül mégis mindig szigorúan csak egy lehetséges megoldás van, amit nekünk egyetlen megoldásként kellene elfogadnunk, de nincs megindokolva, hogy miért - arról nem beszélve, hogy nem is mindig lehet követni, hogy az eredeti, vagy a már megváltoztatott szituációkban vagyunk benne (dramaturg: Balassa Eszter).

Hiába próbálja Marton Róbert a jelmezének megfelelően stilizálni ezt a -terapeutát- jegyzőt, alkalmazkodva a tér által is felkínált, alapvetően elemeltebb játékstílushoz, ha Illyés Róbert Kürmannként, és Szalay Marianna Antoinette-ként a Sztanyiszlavszkij-összes interpretálása iránt mutat hajthatatlan elkötelezettséget, és ez, úgy tűnik, a rendezői szándéknak teljesen meg is felel, holott végtére is zsákutcának mutatkozik. Pedig láthatóan Max Frisch darabja alapvetően arra a látomásos abszurdra épülne, ami Tamási Zoltán doktorának lényéből is fakad, és amely egyébként csak egy röpke poén erejéig üti még fel a fejét Schruff Milán pimasz vendéglátójában. Ennek hiányában kevéssé indokolt a megannyi színész és karakter, akiknek közegteremtő szereppel kellene bírniuk, de csak önmagukat jelentő epizódok maradnak.

Az eldöntetlen iránytól nem lesz téttel bíró játékká a leginkább sorsdöntő jelenet többszöri lejátszása, a férfi és a nő megismerkedésének újra- és újrafogalmazása sem. És az sem segíti az érdeklődés fenntartását, hogy nincs megmutatva: Kürmann sorsa miért közügy, miért több egy átlagos ember szürke problémáinál. Átlagossága nincs általánossá bővítve, és talán emiatt sem találja az előadás a saját fókuszpontját, és veszíti el a játékból a játék lényegét: a játékosságot. A monoton érzelmi állapotú szereplők egyneműen lépnek jelenetből jelenetbe, és ez az egykedvűség a nézőtérre is átül.

Pedig alkotói részről nagy kedv mutatkozik arra, hogy valódi résztvevői legyünk az estének, a nézőkről a játszók tudomást vesznek, a jegyző a közönség közt ül az idő nagy részében, és van, amikor mi is rivaldába kerülünk, csakhogy ez mind effekt. Technikai effekt, ami ezen az estén nem találkozik a színpadi tartalommal. Nem derül ki, hogy mi közünk ehhez az egészhez, és ami nagyobb baj, még az sem, hogy az alkotóknak mi. A személyesség minden pillanatban hiányzik – vagy legalábbis egy pillanatra sem látható. Ami marad, az hideg és személytelen, de nem rossz, hiszen színpadilag minden a helyén van, azzal nincs baj, csak éppen nem tudni, hogy mindez miért érdekes.

(2014. március 15.)