Székely Csaba Bánya-trilógiájának talán legnagyobb társadalmi haszna, hogy azt az árvalányhajas székely-pátoszt, amiből olcsón kovácsolható politikai tőke, autentikus nézőpontból, szerethetően, de kíméletlenül építi le. A trilógia második része egy isten háta mögötti magyarlakta porfészek választási küzdelmének piti és szélsőséges története köré épít fel sorsokat, amikre nagy szükség van, mert elvek híján politika-ügyben nincs miről beszélni, az egyetlen kérdés, hogy kié lesz a konc, abban meg úgyis mindenki egyetért, hogy a szőröstalpúakat mindenki utálja, csak a mértéke kérdéses. A kaposvári társulat Bérczes László vezetésével alapvetően ezeket a sorsokat akarja felfejteni, és igaz, eközben kétségkívül csorbul Székely Csaba éles, elsősorban a sajátos nyelvezetre épülő humora, de úgy tűnik, a darab elbírja a kisreál felé való elmozdulást. A túlzott súlyponteltolás megakadályozására azonban ott van Cziegler Balázs expresszionista díszlete, ami végig jelzi, hogy az előadás nem akarja elhitetni magáról, hogy hiperrealista látlelete a felvetett problémáknak.

Ennek fényében lesz érdekes Szula László az alkohol általi leépülés egyik késői stádiumában lévő Incéje, aki a falu polgármesteri posztját szeretné megtartani, noha semmi egyebet nem csinált eleddig sem, mint hogy azt a kevéske kis pénzt, amit ostobamód el lehetett síbolni (pl. csak a háza előtt van egy kis aszfaltos út, sehol máshol a faluban), elsíbolta. Szula nem a folyamatos részegségre, hanem az Ince mögött megbúvó bukott és önámító apára, a vakságra helyezi a hangsúlyt, aki hiába dolgozik minden pillanatban lányáért, mégis minden mozdulatával tőle veszi el a jövőt. Ugyancsak a szétfeszítő kettősség emészti a Nyári Szilvia formálta Iringót is, aki érzékenyen vezeti végig a nőt azon a szorongással és elfojtással kikövezett úton, ami a múlt bűneiből és a tisztánlátásából fakad, Iringó múltbeli bűnénél már csak az nyomasztóbb, hogy látja, miben él, és így érthető is, hogy hogyan veszik bele humora a keserűségbe. Urbán Tibor hungarista Izsákja - aki a polgármesteri poszt egyértelmű befutója - ezzel ellentétben sokkal inkább karikatúra, a gyilkos düh és a fenyegetés csak külsőleg marad, nem válik szorongatóvá, így hiába prostituálja Ince elbukott sorsú lányát, Izabellát – akit Grisnik Petra egyszerre formál buta kislánynak és kiszolgáltatott felnőttnek –, a kegyetlen esemény csak epizód marad. Köles Ferenc román rendőre, Florin, akit Ince hív a faluba, hogy Izsákot feljelentse és börtönbe csukassa, remek érzékkel egyensúlyoz az abszurd és a kisreál között, román akcentusa nem lesz maníros és nem árulja el idejekorán Florin titkát sem. Egy román rendőr és két magyar ellenség találkozása persze nem végződhet tragédia nélkül, és ez az a kis pillanat, ami felülírja a turáni átkot. Nem éppen felemelő pillanat.

Bérczes László rendezése pedig hagyja, hogy ezek az erők egymásnak feszüljenek, és különösebb túlzások nélkül, a maguk egyszerűségében találkozzanak, bár a szélsőjobbos karakter esetében mintha kicsit tanácstalan maradt volna a rendezés, és ezzel egy fontos aspektusa válik könnyűvé a konstrukciónak. Emellett még a kisemmizett és végképp elbukott Ince jelentőségteljes elbandukolása a semmibe is inkább pőre teatralitás marad, mint hangsúlyos értelmezés, kicsit megúszása annak, hogy a karakteresen felvázolt témákról határozott állításokat is tegyen az előadás. Mert mégiscsak az általános jelenünkről van szó, nem csak jellegzetes személyes sorsokról, de erre már nem akar igazán kitérni az előadás, pedig a felvázolt kérdések ekkor tudnának kikerülhetetlenül felszínre bukni. De így is bőven van miről beszélni az előadás után.

_(2014. április 1.)_