A mese Alvinról és Nóráról szól, akik kibérelnek egy lakást, helyesebben rájuk lesz tukmálva ez a lakás a kényszeresen túlmozgásos tulajdonos által, aki egy fillért sem kér bérleti díjként – hát mi lenne jobb Fészekrakó-program ennél? Főhőseink be is költöznek, hiszen még csak csomagokat sem kell hozni, a lakás önellátó ruhában és ételben is, mindössze egyetlen hajszárítót visznek magukkal. Sajnos azonban hamar kiderül, hogy a lakás közel sem az, aminek látszik, sokkal inkább mesterséges laboratórium, mint édes otthon. Persze hogy ebből mi álom és mi nem, hogyan változik valójában a főhőseink közötti, egyébként folyamatosan egyre inkább elmérgesedőnek látszó viszony, az legalább annyira bizonytalan, mint egy képviselői vagyonnyilatkozat.
Hiszen abban sem lehetünk biztosak, hogy ez az egész megtörténik. Mire hőseink megérkeznek a célállomásra, amit újrakezdésnek, de akár Paradicsomnak is hívhatunk, már semmi nem alkalmas az életre, nincs mit újrakezdeni – Alvin és Nóra véghezvitték a lehetetlent, kicsinálták egymást (részben átvitt értelemben, részben tényszerűen) egy ideális közegben, amely az együttélésre teremtetett. Alvin és Nóra ugyanis arra jönnek rá összezárva, hogy képtelenek közösen létezni, és az izzó gyűlölet különböző fokozatait járják be, időnként ellenállhatatlan szellemességgel.
Barnák László rendezése tisztes történetmesélési szándékkal operál, de nem csupán felszínesen értelmezi a cselekményt, ráadásul igencsak komolyan veszi azt, hogy mit kell mindenképpen eljátszani. Ekképp elég élvezetes lesz mindennek a színpadi megjelenése: ami kínos, az kínos, ami abszurd, az abszurd, ami reális, az reális, ami mesei, az mesei. A színészek nem megúszásra játszanak, belerakják magukat a történet sodratába, noha a finomhangolásnak nincsenek a végén, a Corso zeneház – ahol alkalmi játszóhelyként helyet kapott a produkció – terében a közönség szinte intim közelségben van, így a felnagyított, túlzó színpadi gesztusok (főként az előadás elején) falsnak hatnak.
Nem vonatkozik ez a bogaras tulajdonost alakító Báhner Péterre, akinek eszköztárában a túlzás alapmotívum (de mivel erre a szereplők reflektálnak, korántsem hiba, bár személyes ízlésemnek a finomabb, kevésbé nyilvánvaló, önlebuktató megoldások jobban megfelelnének). A Nórát alapvetően talpraesett, ám számos komplexust magában rejtő lánynak játszó Csorba Kata többször használ az előadás elején erősebb gesztusokat a tér által kívánatosnál, az Alvint gyalázó hosszú monológja viszont mind intenzitásában, mind elvetemültségében, mind tartalmában tökéletes: minden szó kis mérgezett nyílként köpődik ki a szájából, ellenszenvvel, majd megvetéssel majd leplezetlen utálattal telve. Nóra önmaga iránti gátlásait és komplexusait vetíti ki a mindezt teljes döbbenettel fogadó Alvinba, akit Barnák László egyszerű gondolkodású, józan, de önérzetes fiúnak mutat, aki tulajdonképpen mindenben alávetné magát Nórának ebben a kapcsolatban, ha Nóra lefeküdne vele. Csakhogy éppen ez a konfliktus forrása, Nóra megtagadja magát Alvintól, amit a kanos fiú folyamatos sértésként fog fel (és ezt csak fokozza a "szomszéd", akin ugyancsak nem sikerül úrrá lennie), így Alvin egyre nyersebb, durvább, faragatlanabb és sértettebb lesz. A történet apró, szinte pitiáner problémák felvetéséről és szüntelen túlragozásáról szól, ekként az elidegenedés folyamatát ábrázolja, kvázi ideális körülmények között és annak ellenére. Így a Nagy Terv (amely az emberi faj túléléséről szól) is kútba esik. (Noha arra nem kapunk magyarázatot, hogy a Nóra kielégülését titokban biztosító eszköz, egy vibrátor, milyen megfontolásból kerül a szekrénybe.) Poroszlay Kristóf az utódot szomorúan tájékozatlannak és maximálisan kielégítetlennek, az operaénekes Tóth Judit az idegen lényt valódi furcsa és különös jelenségnek ábrázolja.
Rákai András és Hohl Zsuzsanna zenékkel, zörejekkel remek hangkulisszát varázsolnak élőben a tökéletesen hétköznapi, egyszerű (bár a szükségesnél némiképp szélesebb és puritánabb berendezésű) lakásba, ekképp biztosítva a színházi reflexiót, ami azonban a színészi játékból hiányozni látszik, az alapvetően realista játékmódnak, amely csak helyenként kapja meg a saját szélsőségeit, jót tenne az időnkénti "kinézés", az anyag elbírná, a közönség pedig talán még jobban szórakozhatna az amúgy szerencsére kevés "közönségbarát" kompromisszumot tevő előadáson, amely így bizonyítja, nem csak a sekélyes, kockázat nélküli színházra van igény, és hogy a szórakozás annál jobb és mélyebb, minél inkább van mihez képest szórakozni.
_(2014. április 13.)_
