Vereckei Rita klasszikus, várfalat és főteret idéző, sok bejárattal rendelkező díszlete inkább praktikus, mint ötletes. Bár első ránézésre sok benne a mozgási lehetőség, a jelenetek nagy része mégis megreked ott, hogy a színpad közepén dialogizálnak a szereplők. Maga az erkély javarészt kihasználatlan – gondolom, mert olyan közel van a stúdióterem plafonjához, hogy nem férnének el rajta a színészek –, a középen álló fekete vaskapu szintén – amiről sejthető, hogy a sír bejárataként fog funkcionálni. (Utóbbival közhelyesen ugyan, de lehetett volna érzékeltetni a közelgő véget, hangsúlyozni a szándékokat. Akár. De nem.) A jelmezek a maguk egyszerűségében egyszerre klasszikusak és maiak, sokféle értelmezésre adva lehetőséget (tervezőjüket nem jelöli a színlap).
A látvány, megspékelve a reneszánsz dallamokat idéző zenével (zeneszerző: Dobri Dániel) és dalokkal, a minden körülmények között elszántan realista játékmóddal (a szereplők egymásnak ugranak meg vívnak meg eljátsszák, hogy ledöfik egymást) egyedinek ugyan nem egyedi, de az egészben van valami olyan lendület és kedv, ami sokáig könnyedén viszi magával a nézői figyelmet. Árnyalt viszonyokkal nem találkozni, de kitalált, mozgalmas karakterekkel annál inkább - a nagy energikum mellett minden színész igyekszik tartani figurája határait.
Horváth Illés Romeójáról simán hihető, hogy még a fűszálba is belehabarodik, és a világirodalmi mennyiségű költői képhalommal, amit szinte a kisujjából ráz ki, ennek képes hangot is adni – az már más kérdés, hogy ez a szerelmes a megszólalásig hasonlít a színész ezt megelőző összes szerelmes figurájára. Takács Géza kicsit lökött, kicsit heves Benvoliót formáz, Gula Péter egy szenvedélyektől mentes, de mély indulatokkal és kiábrándultsággal létező Mercutiót, Gémes Antos tekintetében látható a piperkőc, elkényeztetett, önérzetes Tybalt, Balsai Mónika Dajkájának kurtizánoid, léha jellege nem a karakter életkorából, hanem sokkal inkább életviteléből jelzi a figura tapasztaltságát, Tóth Sándor Capuletként visszafogottan merev apa, Szatmári Attila igaz érzelmeket próbál mutatni a hendikepes Paris szerepében, Rancsó Dezső pedig jelzi Lőrinc átgondolatlan jó szándékát és hirtelenségét. Őze Áron elfojtott, vékony hangú, kissé abszurd Escalusa ugyan kölcsönözhetne valamiféle hangsúlyt a színpadi eseményeknek, ha az alakítás stílusában bármilyen szinten illeszkedne az előadás stílusához. Egyedül Auksz Éva Capuletnéja nem leli a mértéket az érzelmi kitörések felfokozott viharában, ahogyan Lovas Rozi első felvonásbeli naiv, és második felvonásbeli önmaga sorsán mélységesen meghatódó Juliája sem – a színésznő mindig hangsúlyosan azt játssza, amit játszik, ráadásul karaktere két állapota között nincs semmilyen kapocs.
A legnagyobb kérdés mégis az, hogy hová tűnt az a jelenet, amikor Capulet, megörülve lánya látszatengedelmességének, előrébb hozza az esküvőt és ezzel keresztülhúzza Lőrinc számításait – ennek köszönhetően talál Romeo egy tetszhalott Juliát a sírkertben –, érthetetlen az is, hogy a küldönc Baltazár miért csak az üzenet egy részét adja át. Nem biztos, hogy a kihúzott mondatok és jelenetek okozzák az értetlenséget – bár a második felvonásra (amikor már nagyon hiányzik valamiféle vezérfonál) nehéz követni a sztorit (dramaturg: Perczel Enikő) –, sokkal inkább az, hogy Nagy Péter rendezése nem használja ki és nem él az előadás által feldobott labdákkal.
A Narrátor és a Patikárius ugyanúgy súlyát veszti, ahogyan a fekete ajtó, a színészek első felvonásbeli játékkedve nem lesz tartalmasabbá a második részre – valószínűleg, mert a figurák nem többek puszta figuráknál, a valós viszonyok hiányát semmi nem képes pótolni –, ennek hatására meg csak nyúlik és nyúlik a produkció. Végig ott a lehetőség, hogy a végzet, vagy a sors átvegye az irányítást, és a címszereplőkkel együtt minket is valami szakadékba sodorjon – ahogyan történt Oskaras Koršunovas rendezésében –, de hiába a szándék, ez csak lehetőség marad.
(2014. március 25.)
