Nem csupán versek egymásutánját halljuk, hanem kisebb-nagyobb íveket bejáró, drámában, humorban és témában széles spektrumon mozgó produkció született. Hiába a kötött versforma, a különböző korok nyelvezeti és hangulatbeli eltérése, mégis természetesen alakul a füzér a parasztház kortalanul fehérre meszelt tornácán – Izsák Lili díszlete és jelmezei nem akarnak beleszólni az értelmezésbe, vagy érzésbe, ezek inkább csak otthonosan megtámogatják a minden vers mögött megbúvó tényt: hogy ez az egész szépirodalmi csomag, annak mindennemű tartalmával együtt közös és érvényes. A tornácon akár egyedül, akár mindnyájan egyszerre megjelenő színészek valódi szerepeket játszanak, tucatnyi drámát élnek meg, miközben figyelnek egymásra és ránk is. Velünk nevetnek, ha mindnyájunkon nevetünk, és velük könnyezünk, amikor múltat könnyeznek. Mesélnek nekünk. Történeteik egymásra épülnek vagy egymásra reflektálnak. Tükröt tartanak, ellentéteket láttatnak, bemutatják az egykori, így mindenkori embert, a gyarlót, a hőst, a szerelmest, az élőt s a holtat.
Weöres Sándor Varázsének ("Csiribiri...") és Rongyszőnyeg 99 ("Őszi éjjel…") című versei (zene: Kákonyi Árpád, Matkó Tamás) adnak keretet az első felvonásnak. Összefognak szerelmet, elmúlást, gyermeki gondolatvilágokat, hazaszeretetet. Könnyedebb és fájó témák váltakoznak, egymástól nem zavaróan elkülönülve. Takács Nóra Diána pimaszul kiábrándulva bújtatja új hangszínbe Csokonai Reményhez című versét. Együttérzünk lemondásával, mégis mulattat. Juhász Gyula Annája még nekem is örök és hiányozni kezd, annyira kedves mosollyal mondja távolba révedve Epres Attila. Az előadás egyik emlékezetes újraértelmezése a Ficza István által háborgó féltékenységgel előadott Petőfi-klasszikus, a Szeptember végén. Ha már ősz, akkor ugyan beszökött Párisba Kerekes Viktória hangján, de kevésbé meghatározó élményt nyújtva. Ahogy Für Anikó József Attila Altatóját játssza, még sokáig megnevettet. Mert valóban játssza, méghozzá mint a végkimerülés szélén támaszkodó anya, aki néhol elbóbiskolva, mintegy esti mesét mond félannyira sem fáradt kisfiának. Ahogy belekezd, egész lénye ólmosan kezd nehezedni. Még a hangját is húzza a gravitáció. Nem gondoltam volna, hogy ezt az agyonhallott és agyonmondott verset így is lehet – de talán ez a gyakorlat.
A derű sorfolyamának újabb (és ebben a gondolatsorban utolsó) alakítása ismét Ficza Istváné. Szép Ernő-verset mond. A Gyermekjátékot, amelyben határtalanul szeretnivaló gyermek és játék. Szandtner Anna először Babits Esti kérdésével érint meg, aztán pedig valahányszor hallom és látom, ahogy fájdalomtól csillogó szemmel és szomorúan összefont ujjakkal ácsorog, nagyon mélyre megy, amiről szól. Vajda Milán a felvonás második felében sziporkázik egy hosszabb szerelem-témában, alkatából adódóan látványosan víg lendülettel használva a teret, majd Debreczeny Csaba képes igazi Adyvá válni egy Elbocsátó, szép üzenet erejéig. A walesi bárdok meglepően aktuálissá válik Pogány Judit, Für Anikó, Kerekes Viktória, Szandtner Anna és Takács Nóra Diána előadásában.
A második felvonásban előkerülnek sötétebb és nehezebb témák, érzelmi hullámvasutunkat kicsit lassítva ugyan, de egyáltalán nem az élmény rovására. A ráhangoló zenés kezdés itt elmarad, helyette Csuja Imre teremt azonnal pisszenéstelenséget Jónás imájával (Babits Mihály). Össznépi szívbemarkolás, ahogy Radnóti Miklós Töredék című versét Kerekes Éva megszólaltatja. Aztán ez a marok szorít még jó néhány versen keresztül. Csuja Imre pedig Kerekes Éva kezét szorítja, amíg a Szózatot mondja. Talán inkább kapaszkodik, mindannyiunk helyett. Bíró Kriszta Razglednicákkal (Radnóti Miklós), Szandtner Anna a Francia fogollyal (Pilinszky János) viszi tovább a téma fájdalmát, majd Pogány Judit A vén cigány című Vörösmarty-verssel ránt magával mélyre.
És a sokszor túlságosan negatívnak titulált Himnuszunkat végre hallhatjuk úgy, ahogyan nem gyakran szoktuk, pedig ez volna a méltó – Mácsai Pál úgy mondja el, hogy mindannyian büszkén húzzuk ki magunkat miatta. Muszáj valami, ami kicsit leveszi rólunk a múlt terheit, és ezt meg is kapjuk egy már-már bohózat-jelleggel bíró Betlehemi királyok performanszban. Végre nevethetünk a három esetlen és egyszerűcske királyon (Csuja Imre, Gálffi László és Znamenák István). Az érzékeny anya-témát (József Attila, Petőfi Sándor) a humorral jól bánó Csuja Imre teszi könnyedebbé, de cseppet sem kitakarva az előtte megszólalókat. Arany János Fülemile című verse nem idegen vagy ritka történetet mesél. Viszont kell a könnyed irónia ahhoz, hogy a benne rejlő valóságot ne keserű szájízzel szemléljük. Für Anikó és Kerekes Éva remek hangon és gesztusokkal teszik emészthetővé ezt a meseszerű témát. S hogy a végére a múltat bevallva ismét kereknek érezhessük a világot, illetve hogy a keret újból összeérjen, a társulat elénekli Weöres Sándor Tündér című versét, ráadásként pedig Pogány Judit és Gálffi László Az éjszaka csodáit meséli egymást ölelve és tényleg azt az érzést keltve, hogy ezt az egész estét ketten láttuk: ők meg mi.
Ennyi volna az összes lényeges? Ez lenne a kötelező összes? Szerencsére nem. Utal erre a cím és a nagyszerű befejezés is – és reméljük, lesz még folytatás, mert van ott még bőven, ahonnan ez jött.
_(2014. április 11.)_
