Prométheusz a jövőbe lát, pontosan tudta, hogy titán testvérei, bármily erősek is, izomból nem fogják tudni legyűrni az Olümposzra törő Zeuszt, ezért mellé állt, majd amikor látta, hogy az uralkodó meg akarja semmisíteni a szolgasorsba taszított embereket, ellopta nekik a tüzet, ezzel erőt és hatalmat adva kezükbe. A kérdések világosak: sikerül-e, egyáltalán le lehet-e gyűrni a zsarnokot?, Prométheusz ki tud-e szabadulni láncai fogságából, a nélkül, hogy szembe kelljen mennie elveivel?, Zeusz szolgái mennyire lojálisak?, van-e bármi keresnivalója gondolatnak és elvnek egy hatalom- és erőelvű világban?
Sokszor ütközünk hasonló kérdésekbe az előadás során, és nem csak azért, mert pont a választások napján mutatták be a produkciót, hanem mert a teljesen egyszerű, letisztult forma, a nézőkhöz való beszéd erőteljessége képesek hangsúlyozni a fontosabb mondatokat. Azonban pont a forma tartja egyszersmind távol tőlünk az előadást. Prométheusz középen, egy székbe kötözve ül, körülötte kábelek lógnak földig, a félhomályos világítás alig-alig súlyoz tereket, a jelmez ugyan – miközben igyekszik a lehető legkevesebbet kitakarni a színészek testéből, úgy, hogy közben ne váljon hangsúlyossá a testiség – a maga modern jellegével igyekszik maivá tenni az amúgy teljesen steril színpadképet, de aligha képes fő szervezőerővé válni.
A lekötözött Prométheuszt és a lelógó kábeleket látva az emberben megszületik az a kényszerképzet, hogy még millió lehetőség van másokat is hasonlóan leláncolni, mint a címszereplőt. Az meg egy tök jó dolog, hogy egy fiatal, úgymond "amatőrökből" álló csapat előadása esetében jócskán tartalmi kérdésekről, az előadásban meghúzódó lehetőségekről esik szó. Ebben nagy szerepe van, hogy Ertl Zsombor a lehető legegyszerűbb és legközvetlenebb módon van jelen a színen Prométheusz szerepében, és minden mondatát igyekszik hozzánk szólva megfogalmazni, ahogyan rajta kívül az összes többi karakter, Nagy Katica, Öskü Bálint, Szabó Tamás, Törley-Havas Sára és Wrochna Fanni megformálásában is mind-mind szándékkal létezik az előadásban, és valamilyen módon ki van találva.
Persze, a produkcióban több a lehetőség, mint a színházilag kidolgozott pillanat: a nekünk címzett mondatok közül sok lesz fontossá, de aztán egy másik mondat felülírja az előző gondolatot, így nem tud valóban, következetesen hozzánk beszélni az előadás – de az igény, a törekvés, a közérdekű téma választása világos gesztus. Hogy igazából nem indul be a produkció, az köszönhető annak is, hogy maga a forma sem lesz izgalmassá: nem képes minket vezetni, és nincs színházi ötlet, ami képes lenne fenntartani a figyelmet, ami előre gördítene minket valami mentén, és a szereplők önmagukban nem képesek ezt megtenni a szövegmondás által (nem is várható el tőlük). Talán a kevesebb, nyelvileg tőlünk távol álló költői kép – nem önmagában a stílus a nehézség, inkább, hogy a stílus nem passzol össze a szándékkal –, több ötlet és játékosság jót tett volna a produkciónak, vagy akár valamiféle reflexió arra vonatkozólag, hogy miért pont így történik, ami történik. A hiányosságok ellenére is izgalmasak a felvetések – érdemes-e harcolni az emberekért?, értelmes-e szembe menni a tejhatalmú uralkodóval? –, sokkal több szellemi munícióba akadunk, mint megannyi, profinak vélt előadásban, hiszen itt nem csak úgy van a színház, hanem valamiért létezik, valamire használják.
(2014. április 6.)
