Egy nő próbál visszaemlékezni, mi történt azon a napon, amikor a férje lement a tengerhez, és utána soha többé nem került elő. Nincs neve a szerepeknek, nem tudjuk, kik ők, nem tudjuk, hány éve történt mindez, csak annyit tudunk, hogy valahol a fjordoknál. A játéktéren és a nézőtéren megválaszolásra váró kérdések nem pusztán kiindulópontok: az előadás a kölcsönös nem tudásnak a közösségén épül fel. A száz percnyi melankolikus keresve nem találás túl van a bizonyosságokat lebontó szkepszis energikus szellemességén csakúgy, mint a rejtélykeresés romantikus hevületén. Van válasz arra a kérdésre, hogy miért és pontosan hogyan hagyott el minket a kedvesünk, vagy hogy kicsodák ezek a nők és ezek a férfiak, de maga a válasz nem tudható meg. Márpedig a saját és a közös igazságaink meg nem találása, miként a nyomában létrejövő tétova bizonytalanság is kortárs alapélmény (miként az arrogáns és kritikátlan beleállás másokéba úgyszintén).

A visszaemlékezésben a nő gyakori önismétlésekkel arról beszél a férjének, hogy az túl sok időt tölt a tengernél, a férfi azt válaszolja folyamatosan, hogy szeret ott lenni, és mindketten egyetérteni látszanak abban, hogy a férfi az utóbbi időben mintha emberkerülővé vált volna. A jelentéktelennek érződő, szinte bárgyú mondatok a tépelődésről, hogy utána menjen vagy nem, később a látogatóba érkező barátnővel folyó felszínes párbeszéd, hogy miként élnek kiköltözve a városból, és még később a több bátortalan hullámban elinduló valós és verbális keresés valószerűtlenné teszi az egész helyzetet. Az ablakra vetített eső, a távolba montírozott tengeráram, az emlékezés résztvevőinek meseszerűen oda nem illő, finom ruhája és a vonósokkal keltett zenei atmoszférák tovább fokozzák ezt a hiperelégikus hangvételt.

Az esetleges tragédia árnyának nyugtalanságát feloldja a forma sarkos csendessége. Függetlenül annak sikerétől vagy sikertelenségétől nem az eltűnés rejtélyének megoldása a történés, hanem az emlékezés, ami - ki tudja mióta - az ablakhoz rögzíti a nőt. Ahogy - néhol átölelve, máskor kiküldve őket – az emlékalakjait terelgeti, szintén azt mutatja, hogy emlékező és emlék gyakran látott, jó ismerősei egymásnak. Sem a barátnőről, sem annak férjéről nem tudhatunk többet, mint ami a helyzetben jellemzi őket: az előbbi féltő figyelemmel óvja barátnőjét, az utóbbi elsősorban feleségére való tekintettel segít a keresésében. A saját férj szintén nem több, mint élő maradni nem akarás. A nő fiatalkori emlékképe még ezekhez a helyben lebegő alakokhoz képest is leheletkönnyű: a legkíméletlenebb Csehov-paródiákat idézi. Noha az emlékalakok között ezek után semmiféle drámai kapcsolódás nem lehetséges, az emlékei között sétáló nő arcán maradéktalanul lezajlik a dráma. Gyakran azon kapja magát a néző, hogy őt figyeli a visszaemlékezés tét nélkülinek érződő nem történése helyett. Emellett egy-egy különös, megkoreografált mozdulat, fővetés ruházza fel érzésekkel, érzelmekkel a színpadi figurákat, és az emlékező helyenként mesterségesen meggyúrt járása is jelzi az emlékezés kínját.

Nincsenek lélektanilag felépített karakterek (főként az emlékező és saját emlékmása nem az), nem üzennek semmit sem arról, hogy miként lettek ilyenné, sem arról, hogy mi lehet majd velük, mégis minden pillanatban elemi módon ismerősek és személyesek. Valamiféle eleven esszenciaként válnak valóságos alakokká, és ez a fajta realizmus átüti az egyéni időtlenség poézisét.

Az előadás lényegi lassúsága, amikor már-már untatni kezdene, egyszer csak átbillen, és egy koncentrált, a részletekre és az egészre egyformán éber, szemlélődő figyelmet hoz létre. Sem nem kérdez, sem nem ad válaszokat, miközben érzékeny szemmel és finom kézzel rajzol meg egy folyamatosan kérdező és válaszolni képtelen embervilágot. Az előadás központi eleme egy mozgatható, fakeretes ablak: a nő állandóan ebből az ablakból nézi a tengerhez (és a tengertől) vezető utat. Innen indul és itt végződik az emlékezés, ami a múltban ragadtság változatlansága mellett a kitekintés és a ki nem látás ellentmondását is érzékletesen képezi le. A rendezés – egyszerre átvitt és valós értelemben - fokozatosan tolja ránk ezt a metaforát. Belenézve a biztos tudás megszerezhetetlenségének és a dönteni képtelenségnek e szabadversbe szedett elégiájába, láthatóvá válik a meg nem emésztett múlt, a moccanatlan jelen és a kilátásokban szerény jövő túlontúl ismerős képe. Ehhez innentől kezdve mindenki saját alkata szerint viszonyulhat - félrenézni azonban már nem lehet.

(MITEM, 2014. április 1.)