Ami talán még ennél is nagyobb problémát okoz, hogy igazából nem is akar vele semmit kezdeni. Az előadás nagyvonalú figyelmetlenséggel komolyan és szó szerint veszi a leírt mondatokat, nem társul hozzájuk sem mögöttes, sem kreativitás. Így meg nehezen tud izgalmassá válni a darabok alaphelyzete. Az Ők tudják, mi a szerelem nagyon szép, szívet melengető szituációból indít: Hector Berlioz zeneszerző egy koncertje után beállít a városban lakó, negyven éve nem látott szerelméhez, Estellához – soha nem teljesedett be közöttük a vonzalom, mindketten más élethelyzetben voltak, de Berlioz, most vagy soha alapon (hiszen lassan mindketten túl vannak az életen) gyakorlatilag egész pályás letámadást indít szíve hölgye megszerzéséért. Mondjuk, hogy félig sikerrel jár. Az est második részét képező Antipygmalion talán még ennél is közhelyesebb szituációból kezd: Bulcsú, a szobrász, elvált feleségétől, Líviától, aki beállít hozzá azzal a mentséggel, hogy eladta az egyik szobrát (mert nem csak múzsa, menedzser is volt az asszony), és hozza a pénzt, miközben Bulcsú épp új múzsáján, Noa Noán éli ki művészi vágyait. A nő persze igazából nem pénzt hozott, valami egészen más miatt jött. Azzal nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy azért érkezett, mert még mindig szereti a férfit, aki teljesen belebolondult Noa Noába, mi több: szinte mániájává vált a nő.

Molnár Zsuzsa realista, gondosan megtervezett, de részletekbe nem bocsátkozó díszlete, valamint korrekt, a karakterek alapvető jellegzetességeit tisztességgel jelző jelmezei (egyedül Bulcsú esetében nem érkezik reflexió az ízléstelenséget sugárzó ingre) nagyban meghatározzák az előadás stílusát, ami megpróbál a lehető legkevesebb vizet zavarva ellavírozni a lezárásig és egy jól levezényelt produkció szerepében tetszelegni. Ehhez tényleg csak annyi hiányzik, hogy legyen némi emberi, reális a megírt karakterekben – a mondatok mellőznek mindenféle belső logikát, ami két ember viszonyára, közös történetére utalna.

A hiány ellenére lehetne mindebből egy jó ízléssel és tisztes szakmaisággal levezényelt szappanopera, szórakoztató színházi bulvár, de a szövegkönyv hiányosságait nem pótolja a színészek jelenléte. Mondjuk Király Levente már egy félmosolyból hozza Berlioz minden infantilis gyermetegségét, kétség nem fér hozzá, hogy ez a férfi bizony szerelmes Estellába, akiről Fekete Gizi mindösszesen annyit tud elárulni, hogy valamiért távolságtartó és valamiért fél felforgatni az életét. Borovics Tamás Adolphe-ja és Szabó Gabi Charlotte-ja mellőz mindenféle kapcsolatot, amit a nő darabvégi kifakadása – miszerint férje teljesen elhidegült tőle – végül is igazol. A két színész közti légteret a második darab szerelmespárjaként sem fertőzi meg még a legprimérebb kémia sem, és így értelmezhetetlen, hogy Bulcsú és Lívia évődését mi okozza, illetve mire fut ki ez az egész – egyik színész sem képes a figurákhoz semmiféle konkrét indítékot vagy karakterjegyet találni, egy általánosan lökött művészt és egy racionalitásra törekvő nőt látunk.

Amúgy abszolút nem fair a színészi alakításokat kárhoztatni, mert a dramaturgiai kátyúban forgolódó darabbal (egyik történetnek sincs tétje) Sándor János rendezése semmilyen viszonyt nem szándékozik kialakítani, már azon túl, hogy színpadra viszi a bennük elhangzó mondatokat, és próbál általános figurákat hozzájuk passzintani – legalábbis ez látszik a fő szervezőerőnek. Ez a törekvés ezer sebből vérzik, sőt: lehet, hogy éppen maga a seb.

Abba jobb nem belegondolni, hogy ha mindez működne, akkor is egy avítt, szándékoktól és izgalmaktól mentes, klasszikus előadást látnánk, ami mindent megtesz azért, hogy megtámassza azt a bizonyos negyedik falat nézőtér és színpad között, kényszeresen arra törekedve, nehogy megzavarjon bármit és bárkit. Az eredmény mindegy is ahhoz képest, hogy a szándék ennyi volt: színpadra vinni valamit, betöltetni a színházzal azon funkcióját, hogy üzemel. Mintha ez dolga lenne.

(2014. április 13.)