Mintha csak a televíziót kapcsolnánk be, aztán hátradőlve nyugodnánk bele abba az ízléstelen sztár- és celebcsinálásba, amit mi magunk is bőséggel segítünk elő azáltal, hogy egyáltalán nézzük. Ennek megfelelő a színpadkép is: a teljes színpadnak keretet adó televízió. Ebben a dobozban zajlik a koreográfus-rendező Bozsik Yvette által felfrissítve újraálmodott Chicago férjgyilkos nőinek versengéséből sztárságig felkapaszkodott története. A nem kifejezetten óriási színpadon minden él, ízlésesen harsog, frissen zeng és akkor csillog, amikor kell. Olyan szereposztás szerint formálódnak a húszas évek Chicagójában egyébként valóban létező karakterek, hogy abszolút nem hagy semmiféle hiány- vagy teltség-érzetet maga után. Rendkívül egyszerű, mégis frappáns ötlet betenni ezt a történetet egy látszatvalóságot mutogató műsorba, és rendezni belőle egy zenés-táncos valóságmulatságot, amely minden mozdulatában és konfettijében eredeti, szükségesen ironikus és bujaságtól humoros. Utóbbi nagyban köszönhető Baráthy György szerethetően szókimondó fordításának. A darab szövege igencsak mai, szópalettáját tekintve gyakran közönséges – lássuk be, ma éppen ettől is tud hiteles lenni valami, még ha van is mindebben valami szomorú. Emiatt tudunk néhányperces hőseinkkel együtt nevetni. És mivel mi csak a készüléken kívülről figyeljük őket, ezért rajtuk is.
Schmied Zoltán játssza a meggyilkolt szeretőt, aki angyalként konferansziéja is lesz a produkciónak, és ő az, aki bekapcsolja helyettünk (és nekünk) a tévékészüléket. Bár karaktere nem tudja végig elhitetni magáról, hogy szerves része az előadásnak, de a színpadon kényelmesen elfér a túlvilághoz való viszonyulás igénye is.
Velma Kellyt, a köztiszteletben álló, frivol, férjgyilkos és egykor sikeres revütáncos-médiaszenzációt Jordán Adél alakítja - remekül. Első megnyilvánulásával az előadás végéig halványulni nem képes felkiáltójelet énekel (és táncol), ellentmondást nem tűrően ígéri, hogy itt ma bizony lesz jazz – és innentől kezdve tényleg nincs elkapcsolási faktor, csak a bizonyítékok erre. Testét és hangját tökéletes harmóniában használja fel arra, hogy végigrajzolja égbe emelkedő, majd lendületből leáldozó csillagságát. Játéka példaértékű, sorsa a jól megérdemelt feledésbe merülés. A Khell Zsolt alkotta nyomottan színes és zárkára nem határozottan emlékeztető cellablokkban központi helyen olvasgatja Velma a nevétől zengő bulvár-szalagcímeket. Körülötte pedig a hasonló sorsú, de korántsem híres férjgyilkos hölgykoszorú, a tánckar. Nem csupán táncosok, hanem szerepkéiket igen komolyan játszó és éneklő, minden tekintetben színészi munkát végző – de valóban mindvégig táncoló – művészek. Megjelenésük elegánsan impresszív (jelmez: Berzsenyi Krisztina) és a szó nemesebbik értelmében hatásvadász és túlfűtött. Egyébként ez a profi munka érvényes a férfi tánckarra is. Vati Tamás különszáma mellett egy rövidke balettkűr is helyt kap, csak, hogy tényleg kihasználhassa a koreográfus a darab nyújtotta táncolhatóságot. Ez pedig nem pusztán rendben van, hanem egyenesen köszönetért kiált. Velma rácson innen és túl is hangos hírnevét Falusi Mariann Morton mamája egyengeti, és szerencsére kap lehetőséget rá, hogy megmutassa, micsoda hang van a torkában.
Roxie Hart (Tompos Kátya) teljesen átlagos és mégis (vagy éppen ezért) hírnévre szomjas. Áldott jó férjét, a Cserna Antal által tökéletes szerencsétlenséggel megformált Amos Hartot megcsalja, szeretőjét pedig megöli. Amos sajnálatra méltósága azon a ponton válik derűsen meghatóvá, amikor belekezd a „celofánember dalába”. Ő az egyetlen figura, aki a képernyőből is kinyúlva mutat rá a valódi értékekre. Szerető és végtelenül naiv szíve képtelen behódolni a körülötte romlásba rohanó világnak. Vagyonát feláldozva felfogadja az ügyvédet, aki ilyen ex-revütáncos-férjgyilkos női esetekre specializálódott: a nagyszerű manipulátort, a sztárallűröktől hatásos és magentaszín öltönyben rikító Billy Flynnt. Szerepében Kulka János több mint meggyőző. Mesterien lavírozik az általa védett és egyre inkább okkal rivalizáló Velma és Roxie között. A korrupció, pénzéhség és sikerhajhászat mesterfokán sztepptáncol és hasbeszél, tudva, hogy ő áll az egész piramis tetején, és semmi vesztenivalója nincs. Tudja, amit a versengő elcelebesedésben realitásérzékétől megfosztott vádlottak nem: a tizenkettő egy tucat, és minden hullócsillag helyére újat lehet ragasztani az égboltra. Velma hírnevéért Roxie minden igyekezetével és hirtelen szerzett (vagy inkább vásárolt) tehetséggel próbálja elvinni a show-t. Munkamódszere egyszerű és hatékony: alulról kapaszkodik, felülről tapos. A bulvársajtó véresszájú zászlóshajója a Flynn után frusztráltan és diszkréten pipiskedő újságírónő, Mary Sunshine, akit inkább modorosan, mint hitelesen Botos Éva alakít. Mindenki kihozza magából és eszközeiből a maximumot a sikerért, de a show-t csak Flynn tudja elvinni.
Morton mama és Velma duettje a romlásról, Kulka János parasztvakító dala a parasztvakításról, a celofánember dala a láthatatlanságról és a többi remek szövegezésű és hangszerelésű (zenei vezető: Fekete Mari) nóta valóban nem felejthető, és legalább ennyire szórakoztató élményt nyújt. Bozsik Yvette rendezésében a Chicago pedig érvényesebb, mint valaha.
_(2014. március 30.)_
