Apa és Anya némi verbális, majd non-verbális agresszív csörte után keveredik be egy vendégház egyik szobájába. Minden mondatukból átsüt a töménytelen mennyiségű kibeszéletlen konfliktus. Majd a nő bead férjének valami orvosságot, az lefekszik az ágyra, és többé nem kel fel. Később minden, a szobában megforduló váratlan vendég megvizsgálja, hogy él-e még a férfi, de választ sosem kapunk. A hívatlanok mind egy konkrét esemény kapcsán rajzanak a szobában: egy drogos fiút keres a rendőrség, mert állítólag közveszélyes – így bukkan fel a Lelkész, a Gondnoknő, a Nyomozó, de még maga A fiú is a szobában, de az Anya nem adja ki őt az utána kutatóknak.

Sokféle dialógust hallgathatunk végig félreélt életekről, kicsinyes gondokról, nagy problémákról, rengeteg megoldatlanságról és kilátástalanságról. De szóljon az adott szituáció bármiről (mindegy, hogy épp A fiú győzködi Anyát, hogy romlott a világ, vagy a Gondnoknő tart nagymonológot szoros időbeosztásáról), egy biztos: senki nem mondja ki, hogy konkrétan miről van szó. Nyilvánvalóan, mert közben valami nagyon feszes, nagyon átgondolt és nagyon egységes mögöttes irányítja mind a szereplőket, mind a történetet, és velük együtt az előadást is. Annyira nem is nyilvánvalóan, mert mintha Forgách rendezése színpadi értelemben nem találná meg ezt a mögöttest saját szövegeiben, mintha az előadás nem érezné a darab alapvető mozgatórugóit.

Hogy ez a fajta felülbeszéltség legalább valamilyen szinten érthetővé váljon, ahhoz sok konkrétum kellene. Ezt hozza is Florina Bellinda Vasilatos gázcsövekkel, ágyakkal és kis asztallal berendezett teljesen általános, de sterilitásában bármely hotelszobára hasonlító szobabelsője (hasonló elven működnek a szintén Vasilatos által tervezett jelmezek is). Az ablakok helyén lógó és ablakként funkcionáló impresszionista tájképeknek ugyan semmi közük ehhez a fajta realizmushoz, de mivel nem válnak erőltetett szimbólummá, az ember könnyedén elfogadja, hogy ebben a szobában az ablak egy festmény. De hiába ugrik ki rajta A fiú, valahogy mégsem töltődik meg jelentéssel.

Az ügy ott is gellert kap, hogy bár a színészek igyekeznek kitalált, alaposan felépített karaktereket a színre varázsolni, minden törekvésük ellenére általános ábrázolások maradnak, kapcsolataik nem válnak valós viszonyokká. Fábián Enikő Anyájának minden mozdulatáról lerí a nagy fokú élettapasztalat és kilátástalanság, egy nagyon közelien és emberien sanyarú sors, amit a színésznő végig nekünk próbál megmutatni – bármennyire is nagy a csábítás, egy pillanatig sem fordul be és válik öncélúan tragikussá az alakítás. Hajdu Géza a felesége mondatait felfogni képtelen, elesett Férj, Dimény Levente egyfajta kiszámíthatatlan figyelmességgel ruházza fel a Lelkész figuráját, aminek köszönhetően minden és annak az ellenkezője is hihető a karakterről. Pál Hunor tárgyilagos és szerencsétlen Nyomozó, Tóth Tünde minden lében kanál Gondnoknő. Hunyadi István A fiú szerepében pedig hozza a drogost, a labilist, az agresszívet, a társadalmi számkivetettet, az önsanyargatót, azonban az intenzitás és a vehemencia még nem egyedíti a mozdulatokat, nem tudjuk meg igazából ki ez a srác, inkább csak teljesítve van a karakter megmutatása, ami mindenekelőtt energiától fűtött.

Pedig ha valami nagyon kellene az előadáshoz, és ami nagyon hiányzik belőle, az a személyesség, valamint az egyértelmű viszonyok. Így csak szigetszerű figurákat kapunk, meg jó arányérzékkel megírt divatos és modern dialógusokat, amik akár ennél sokkal többről is szólhatnának: rólunk – arról nem is beszélve, hogy a szövegekben húzódó bizonytalan furcsaságok, kimondatlanságok még némi primér izgalmat is tudnának kölcsönözni a történetnek, amíg az ember kibogozza, hogy éppen ki és miről beszél. Milliméterekről van szó, de amíg ezek minden pillanatban hiányoznak, addig kilométereknek tűnnek.

(Határon Túli Magyar Színházak Szemléje 2014, Thália Színház, Budapest, 2014. május 9.)